A kéttucatnyi tagot számláló popkommunát hamar kinőtte, és miután Sufjan Stevensnél sem érezte magát jól háttéremberként, szólókarrierbe kezdett. (Az egyik hivatalos verzió szerint egy katolikus kórházról nevezte el magát St. Vincentnek, egy másik forrás szerint viszont a There She Goes My Beautiful World című Nick Cave-dalból ered a név.)
Az első saját album, a Marry Me 2007-ben látott napvilágot, ezt követte két év múlva az Actor, újabb két év elteltével pedig a Strange Mercy. Ekkortájt Clark már az egyik legkeresettebb énekesnőnek számított, akinek a dalai felbukkantak az Alkonyat-széria filmzenelemezein, egy számát Kid Cudi hangmintázta, és akivel egyre többen akartak dolgozni, Andrew Birdtől Amanda Palmerig. És ott volt persze David Byrne, aki tavalyelőtt komplett albumot készített az énekesnővel - mindezen tények ismeretében nem is csoda, hogy St. Vincent (amolyan "kertek alatt" jelleggel) az egyik legfelkapottabb énekesnő lett a jelenlegi piacon.
A művésznő új lemeze nem kapott címet, ami a poptörténet hagyományrendszerét tekintve gyakran valamilyen elmozdulást, újrakezdést jelent. Itt most mindössze arról van szó, hogy Clark szerint az új dalok magabiztosabbak és extrovertáltabbak a korábbi munkákhoz képest, és persze azt se felejtsük el, hogy ez a művésznő első nagykiadós megjelenése. A hangzásban legfeljebb annyi a változás, hogy amit hallunk, arról már egyre kevésbé Kate Bush, hanem sokkal inkább maga St. Vincent jut eszünkbe, és ennél többet nem is kívánhat egy mai előadó. A hangszerelés továbbra is a szerző erőssége, és a sound egy kicsit az elektronika felé billen, míg bizonyos dalok a szerves és a szervetlen határmezsgyéjén mozognak, egészen újszerű módon.
A szövegek a szokásosnál kicsit kevésbé kétértelműek, amire jó példa a nyitó Rattlesnake: ez arról szól, hogy az énekesnő egyszer Texasban kigyalogolt a sivatagba, és meztelenül kóválygott benne. A zenei oldal pedig számos kellemes élményt kínál. A Birth In Reverse vállalhatóan slágeres, a Regretben jól kiegészíti a lágy ének a karakteres ritmust, a Digital Witnessben visszaköszön a Byrne-nel közös album hangulata, a Severed... pedig pont olyan, amilyennek egy záródalnak lennie kell. A legjobb viszont a Prince Johnny című ballada: egyrészt kiderül belőle, hogy Annie Clark mennyire jó énekesnő, másrészt valószínűleg Nancy Sinatra is elégedetten nyugtázná ezt a főhajtást.
Republic/Universal, 2014
