Magyar Narancs: A dalaid mindig a megélt drámáidból táplálkoztak. Már-már archetipikus gondolat, hogy a jó művészet fájdalomból születik.
Beth Hart: Már gyerekként is az késztetett dalírásra, hogy féltem és össze voltam zavarodva. Leülni a zongorához olyan volt nekem, mint templomba menni és imádkozni. Előfordult, hogy boldog élményekről írtam, de eddig mindig a nehézségeim kerültek előtérbe. Nem is arról van szó, hogy a fájdalomból kell táplálkozniuk a daloknak, hanem arról, hogy amikor fájdalmaid vannak, a művészethez fordulsz segítségért. Buddy Guynak van egy nagyon jó mondása: „Azért énekled a bluest, mert elkapott a szomorúság. De amikor énekled, akkor elenged.” Ez nagyon igaz.
MN: Előfordult, hogy te kreáltad a drámát azért, hogy inspiráljon?
BH: Persze. Gyerekként Van Gogh és Beethoven volt a két legnagyobb példaképem. Tudtam, hogy mindkettő sokat küzdött az életében, és tudtam, hogy az élet nekem is ad majd pofonokat, de fiatalon szándékosan belefutottam párba. Két okból: mivel rosszul éreztem magam, úgy gondoltam, meg kell, hogy büntessenek, és ezért fájdalmat okoztam magamnak. Másrészt pedig azt hittem, a fájdalomtól szerényebb leszek, és jobb művésszé válok. Ez az élet más területén is így van. Az emberek intelligensek, és nem csak a boldogságot meg az egyszerű dolgokat keresik, mert tudják, hogy ha fájdalmon mennek keresztül, utána boldogabbak lehetnek, mintha egyfolytában csak vidámak lennének.
MN: Nyíltan szoktál beszélni arról, hogyan nehezítette meg az életedet a bipoláris zavar. Művészként volt, amiben mégis segített?
BH: Alapvetően utálok bármit is a betegségem számlájára írni. Ugyanakkor aki nehézségeken megy keresztül, az vagy seggfej lesz, vagy jobb szívűvé válik. Az alkoholizmussal, a drogfüggőséggel, az evési és a bipoláris zavarral folytatott küzdelmem során azt kellett megtanulnom, hogyan hagyjak nyugtot magamnak. Hogy nem szabad olyan keményen megítélnem magam, elvégre én is csak egy emberi lény vagyok, és előfordul, hogy elszúrok valamit. Amikor ezt sikerült elérnem, akkor kezdtem el másokhoz is megértőbben közelíteni.
MN: Az élő fellépéseidre hogyan hatott, hogy pár éve gyógyszert szedsz a betegségedre? Mintha a színpadon is más arcodat mutatnád: a farmeres, vad szomszédlány helyett az elegáns bluesdíváét.
BH: Amikor elkezdtem szedni a gyógyszert, nagyon aggódtam, hogy rosszabb zenész és előadó leszek. Eleinte úgy is tűnt, hogy nem vagyok olyan jó. De rájöttem, hogy nem rosszabb, csak más lettem, mert változtam, fejlődtem. Meg kellett tanulnom, hogy ne az elmém beteg részéhez forduljak dalszerzéskor, hanem a kevésbé beteg részt használjam ugyanolyan érzékenységgel és nyíltsággal. Nem arról van szó, hogy a gyógyszer miatt minden rózsás lett, és eljött a happy end, mindössze annyi történt, hogy már nem jelentek akkora veszélyt magamra és másokra. A gyógyszeres kezelés zenészként és előadóként is megerősített. A dolgok már nem annyira intenzívek és őrültek. Fiatalon olyan voltam a színpadon, mint egy megvadult állat, ami huszonévesen klassz, de ha egyfolytában őrülten rohangálsz a színpadon, az már nem a zenéről, hanem a betegségről szól. Ezzel szemben a mostani koncertjeim szerintem már inkább a zenéről szólnak. Az pedig természetes, hogy a megjelenésem is változik a zenével. Érzékenyebb lettem, és ha egy lassú bluest játszom, vagy nőiesen öltözködöm, azzal többet át tudok adni akár a szeretet, akár a veszteség érzéséből.
MN: Talán leghíresebb fellépésed az volt, amikor a Buddy Guy tiszteletére rendezett ünnepségen elénekelted az I’d Rather Go Blindot Etta Jamestől. Buddy Guy ámulatában csóválta a fejét, Barack Obama pedig elmélyülten élvezte az előadást.
BH: Csodálatos volt az az este! A példaképeim ültek a közönségben, miközben egy másik idolommal, Jeff Beckkel játszhattam és elénekelhettem az egyik kedvenc dalomat az egyik kedvenc előadómtól. Tökéletes pillanat volt, amikor minden összejött. De a legjobb az volt, hogy éppen édesanyámnál voltam Arizonában, amikor karácsonykor levetítették a tévében, és megnézhettük együtt. Annyira büszke volt rám, én pedig hálás, hogy megélhette ezt. Azelőtt főként azt látta, hogyan küzdök a befutásért underground zenészként.
MN: Jeff Beck mellett Joe Bonamassával szoktál rendszeresen játszani, akivel két blues-feldolgozás-lemezt is kihoztál.
BH: Joe munkamániás, de nagyon könnyű vele dolgozni. A két közös lemezünk nemcsak dalszerzőként volt rám nagy hatással, hanem a karrieremet is sokban segítette. Jeff pedig szerintem a leginnovatívabb gitáros, aki valaha élt. Vele is nagyon könnyű dolgozni, pozitív kisugárzású, szerény ember. Azt vettem észre, hogy a zeneiparban a legsikeresebb emberek egyben a legszerényebbek és legkedvesebbek is. Talán azért, mert nem érzik magukat bizonytalannak. Tisztában vannak a tehetségükkel, büszkék a sikereikre, ezért könnyű velük együttműködni.
MN: Te még a kilencvenes évek végén futottál be, le is szerződtél az Atlantichoz.
BH: Ennek ellenére nehéz idők voltak. Még tinédzserként kezdtem zenélni, 15 évesen már dalokat írtam, és Hollywoodban léptem fel. Aztán felfedeztek egy tévés tehetségkutató műsorban, és rengeteget turnéztam. 22 évesen találkoztam a menedzseremmel, Dave Wolffal, aki az atlanticos szerződéshez is hozzásegített. Izgatott voltam, hogy ilyen nagy lehetőséget kaptam, de nem értettem még, hogyan működik a zeneipar. Az elmém pedig nagyon beteg volt, nem szedtem gyógyszereket, és szörnyű étkezési rendellenességekkel küzdöttem. Voltak boldog éveim, de az idő nagy részében féltem és dühös voltam. Sokáig kerestem az utamat.
MN: De végül megtaláltad.
BH: Igen, és most nagyon jól érzem magam. Már értek az üzlethez, és sokat fejlődtem dalszerzőként is. Tizenöt éve nem nyúltam droghoz; alkoholhoz néha igen, de alapvetően tiszta vagyok. Azt hiszem, felnőttem…
