A zongorafenomén

Cziffra György rendkívüli élete

Zene

Februárban a Cziffra György Fesztivál idézi majd emlékét, így 1921-től 1994-ig tartó élete kerek évforduló híján is érdemes a figyelmünkre. Volt csodagyerek, hadifogoly és kényszermunkás, a Kedves bárzongoristája és francia kápolnatulajdonos – s nem mellesleg: csakis Liszthez mérhető virtuóz.

„Múltam és életrajzom meglehetősen kizárja annak a muzsikusnak angyali képét, aki a maga százada fölött lebegve, derűsen és zavartalanul és csak azért száll le a többi ember közé, hogy elbűvölje őket.” Amúgy erősen túl­írt, s talán nem is mindenestül megbízható memoárját (Ágyúk és virágok) ezzel a tökéletesen helytálló mondattal nyitotta az életére visszatekintő Cziffra György. A 20. századi történelem valóban roppant módon megnehezítette a művész pályafutását, jóllehet az úgy indult, ahogyan megannyi más rendkívüli tehetségé: képességeinek korai felismerésével és a csodagyermekség szenzációjával. Az angyalföldi cigányzenész családba született majdani zongorafenomén (aki utóbb visszaemlékezéseiben következetesen a kávéházi és a szórakoztató jelzőkkel váltotta ki a cigány szót) 1934 februárjában már a Filmhíradó képkockáin is feltűnt e szöveg kíséretében: „Czifra (!) Gyuri, a Zeneművészeti Főiskola legutóbbi hangversenyén tehetségével feltűnt gyermek zongoraművész”.

Cziffra György és ifj. Cziffra György

Cziffra György és ifj. Cziffra György

Fotó: A család archívumából

Visszavár a bár

A matrózblúzban Schubert-impromptut játszó pufók ígéret alig múlt 12 éves, amikor ez a felvétel készült, s Cziffra akkor már Dohnányi Ernő tanítványa volt. A korabeli zenei élet sokoldalú és párhuzamosan igen sok tisztséget viselő nagysága maga is legendás zongoravirtuóz volt, ám koncertjein gyakran meglehetős (és ekkoriban már szokatlannak ható) szabadsággal játszotta repertoárját. Hogy a művekben való el-eltévedéseit pazar stílusérzékkel és rögtönzőkészséggel leplező Dohnányi volt-e megtermékenyítő hatással Cziffra hamar bámulatossá váló improvizációs technikájára, vagy az inkább a cigányzenészi tradíciókból vette az eredetét: ez a kérdés alighanem megválaszolhatatlan és így talán értelmetlen is. Az azonban bizonyosan állítható, hogy Cziffra improvizáló tehetsége és az ahhoz társuló előadói lezsersége jól kamatozott akkor, midőn a (csoda)gyermekkorból éppen csak kinövő zongorista a Zeneakadémia felől a bárok világa felé fordult. Cziffra „alászállása” a budapesti bárok és mulatók fél- és alvilágába semmiképp sem valamiféle tudatos karrierépítés része volt, ám korántsem kizárt, hogy a megélhetés kényszere mellett bizonyos alkati hajlandóság is közrejátszott e meglepő irányváltásban. A művész visszaemlékezéseiből jól kiolvasható megalázottságérzés legalábbis inkább szólhatott e bárzongorista-életszakasz többszöri és mértéken felüli meghosszabbodásának, mint a legendás Arizona mulatóban, a Bristol szálló halljában és a pesti éjszaka egyéb kitüntetett pontjain töltött első éveknek. Mi több, ha hihetünk az Arizona körül mértéktelenül burjánzó legendáknak (persze nemigen hihetünk), akkor azt is elmesélhetjük, hogy a 19 esztendős Cziffra György állítólag épp itt, a Rozsnyai házaspár Nagymező utcai mulatójában ismerte meg élete párját, a részben egyiptomi származású egzotikus táncosnőt, Soleikát. (Az anekdota folytatása szerint a románc hamar Rozsnyainé, azaz Miss Arizona tudomására jutott, s ő rögvest el is bocsátotta a két szerelmes fiatalt.)

Feleségével Rómában

Feleségével Rómában

Fotó: A család archívumából

1942-ben kézhez vette a behívóját, s Cziffra csak négy évvel később, 1946 szeptemberében, a katonai szolgálat és a szovjet hadifogság után térhetett vissza Budapestre és egyúttal a zongorához. Méghozzá újra csak bárok, sőt lebujok zongoráihoz, merthogy a koalíciós évek nyüzsgő és fenyegetett légkörében újra megelevenedett a pesti éjszaka, de immár egykori mondén eleganciája nélkül. Valóságos zenedüh tombolt ezekben az években: a táncdalénekesi mezőnyben még ott virított Karády Katalin és Lantos Olivér, de már feltűnt Hollós Ilona és Vámosi János is, volt Holéczy- és Tabányi-együttes, Seress Rezső pár ujjával újra lepötyögte szerzeményeit, s ekkor született G. Dénes György vagy Halász Rudolf slágerköltészetének java csakúgy, mint Darvas Szilárd slágermagyarázatainak többsége. Cziffra improvizációi ebben a túlzsúfolt közegben is szenzációt keltettek: „Budapest minden éjszakai lokáljába eljutott a híre rögtönzéseim zavartkeltő bőségének, mely a fandangótól a csárdásig, a jazztől a paso dobléig terjedt. […] Ennek köszönhettem, hogy az éjszakai Budapest zenés eszpresszóinak sztárja lettem, most már lényegesen nagyobb éjszakai honoráriummal.”

Kényszerek

A hivatalos és komoly rangú előadó-művészettől távol eső, ám legalább jól fizető bárzongorázás második korszakának 1950-ben a Cziffra család sikertelen disszidálási kísérlete vetett véget. Cziffra György három évre börtönbe került, s e három évből 18 hónapon át egy munkatáborban hurcolt mázsás kőtömböket. (A legenda része, hogy e munkatábor Recsk lett volna.) A csuklóízületét kikészítő kényszermunkából valahára szabadulván, 1953-ban Cziffra szá­mára ismét csak a bározás kínált megélhetést: „Meggörbítvén gerincemet, visszasüllyedtem az éjszaka világába, egyetlen életlehetőségembe, és megint elkezdtem bolyongásomat lokálból bárba és bárból lokálba.”

Azonban a Nagy Imre-féle „új szakasz” a zongorista életében is valami régen várt fordulatot hozott: a komolyzenészi pálya gyors és látványos felívelését. „Egy este két férfi tért be egy pohár italra abba az eléggé rangos bárba, ahol éppen szerződésben voltam. […] Az egyik a Liszt Ferenc Zeneakadémia zongoratanára, Ferenczy György volt, a másik pedig, a barátja, a Népművelési Minisztérium egyik főembere.

– Már jó ideje, hogy barátom és én nyomon követjük magát – mondta a professzor – éjszakáról éjszakára, mert a körülményei és főleg a játéka rejtélyes előttünk.” Cziffra így emlékezett vissza a sorsdöntő találkozásra, s Ferenczy nem túlzott, hiszen már 1950-ben, a Váci utcai Kedves presszóban felfedezte önmaga számára a bohém pianistát.

Az elkövetkező szűk három év alatt Cziffra a hozzáértők titkos és elkallódott favoritjából a magyar koncertélet emelkedő csillagává vált. A Ferenczy zeneakadémiai óráin való bemelegítést és régi formájának visszanyerését követően ugyanis a koncertdobogót is elfoglalta a művész: a viharos sikerek közepette is életre szóló sérelmeket begyűjtve a kritikusoktól, s mindeközben kimondva, kimondatlanul a hivatalosság által is nyomatékkal ünnepelt művészetű Fischer Annie ellenlábasává válva. 1956-ban azután még jobban felgyorsultak az események. Cziffra Liszt-díjat kapott, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál rögzítették az első felvételeit, október 22-e estéjén – beugrással – újra megismertette a budapesti közönséggel Bartók 2. zongoraversenyét, s még az év vége előtt családostul elhagyta Magyarországot.

Pompa és gyász

Az utolsó hazai évek sikersorozatának lendítőereje s persze a menekült magyar művészek pártolásának idénye kedvező indulást biztosított a szabad világba kiérkező művész számára. A Cziffra család Franciaországban telepedett le, s a családfő gyors, fényes, bár több szempontból is behatárolt nemzetközi karriert futott be. Cziffra koncertező művészként nem hódította meg az egész világot és az összes zenekritikust, s ebben lehetett némi része a zongoristát az alkoholhoz fűző tragikusan meghitt viszonynak. De része lehetett ebben annak is, hogy Cziffra repertoárja kezdetben jóval szélesebb volt, mint amennyit legsajátabb művészi terrénumának tekinthetett. Az a fényes, virtuóz és elmélyültségében is kissé „cigányos”, szabadon mozgó és temperamentumos előadásmód, amely Cziffra játékának állandó ismertetőjegye volt, leginkább Chopin és Liszt darabjaiban tetszett tökéletesen helyénvalónak. (Liszt időskori műveinek kopárságával amúgy már kevésbé tudott mit kezdeni.) A koncertezésnél jóval egyöntetűbb kritikai sikert arató lemezfelvételei is leginkább e zenei világot jelenítették meg, kiegészülve a romantika egyéb rokon nagyságai, elsősorban Schumann zongoradarabjainak izgalmas interpretációival. Valamint Cziffra átirataival és reminiszcenciáival, melyek Liszt nyomdokán haladva ünnepelték a zongora mindent kifejezni képes orgánumát meg a zongorista fantáziáját és bravúros manuális készségét. Johann Strauss művei mellett Rossini és Verdi operái is Cziffra ujjai alá kerültek, a hajdani bárzongoristai praxis megdicsőüléseként.

A francia állampolgárrá váló Cziffra hamar beilleszkedett a párizsi elit köreibe: játszott De Gaulle előtt, s közelebbi kapcsolatba került a hetvenes évek közgazdász miniszterelnökével, Raymond Barre-ral, akinek magyar feleségével, Hegedűs Évával, a hajdani pénzügyminiszter-csemetével még Pestről ismerték egymást. Ugyancsak egy politikus, az írónak is jelentős André Malraux terelte Cziffráékat a francia középkor kitüntetett színhelye, Senlis felé, ahol megvásárolva az épp autószerelő műhelynek használt Saint-Frambourg-kápolnát, Cziffra művészeti tehetséggondozó tevékenységbe kezdett. A felújított kápolna az 1977-ben létrehozott Cziffra Alapítvány központjává vált, helyet adva új tehetségek fejlődésének és bemutatkozásának. Ilyen új tehetség volt Cziffra György fia is, aki karmesterként több koncerten és felvételen is együtt dolgozhatott apjával. Az ő korai s talán szándékolt halála beárnyékolta Cziffra György életé­nek utolsó bő évtizedét: a hetvenes évek óta amúgy is ritkuló koncertfellépéseinek vége szakadt, s 1981 után megjelenő lemezein is döntően már csak korábbi felvételeit adta ki újra. A küzdelmes, de diadalmas művészsors helyét a gyászát feldolgozni képtelen apa tragédiája foglalta el. Cziffra élete utolsó éveiben se lebeghetett „derűsen és zavartalanul” a „maga százada felett”.

Neked ajánljuk