Johnny Cash utolsó, az American kiadó lemezsorozatához készített felvételein a számos megrázóan szép pillanat közül az egyik legszebb, amikor a hetvenéves countrylegenda az I See A Darkness című számban a sötétség közeledtéről dalol bivalyerős baritonján, már halálos betegen. A csodaproducer, Rick Rubin ötlete volt, hogy Cash saját szerzemények és klasszikus countryfeldolgozások mellett kortárs pop-rock dalokat is rögzítsen, kizárólag személyre szabott darabokat, szigorúan a saját, utánozhatatlan stílusában. Cash előadásában az I See A Darkness új életre kel, huncut iróniája elpárolog, helyére ólomsúlyú személyes dráma költözik. Az eredetit éneklő Will Oldham is beszáll, de csak a refrénnél, nem kérkedik szerzeményével, inkább mintha átadná új gazdájának. Mert nyilvánvaló, ez a dal már nem az övé. Nem lehet többé úgy meghallgatni Oldham előadásában, hogy lelki szemeink ne Johnny Cash alakját látnák, talpig feketében.
*
It's the s-i-i-i-nger, n-o-o-o-t the song - énekelte a fiatal Mick Jagger, amikor a dal mögött az emberre kívánta felhívni közönsége nőnemű tagjainak figyelmét. A folkban gyökerező énekes-dalszerzői hagyományban nincs szükség efféle emlékeztetőre, a hat húr felett busongó énekes maga a dal, a produkció értékét személyességben és őszinteségben mérik.
Will Oldham nem ez a típus. Az amerikai alter-country színtér legtehetségesebbnek kikiáltott, idén harminchat éves dalnoka rejtőzködő figura, személyisége sohasem tolakszik a zene elé, az ő felfogásában a dal titok, és a túlzott feltárulkozás leleplezi a varázslatot. Nincs könnyű helyzetben a hallgató: közvetlenségükkel és szándékosan puritán megszólalásukkal a dalok meghitt kapcsolatra csábítanak, mégis nehéz közel férkőzni hozzájuk. Nem adják magukat könnyen, türelmet igényelnek, vagy egy olyan közvetítőt, mint Johnny Cash. Mert Oldham lépten-nyomon elidegenít: rébuszokban fogalmaz, a drámát rendre elvicceli, feketelistázza a ragadós dallamokat, és ha olyanja van, dedós dobgéppel kíséri magát egy egész lemezen át. Színésznek tanult, így szívesen bújik szerepek mögé, a fotóin is előszeretettel mutatkozik bolondos jelmezekben. És, mint ennek több ízben hangot adott, roppantmód fájlalja, hogy a lemezboltok az előadók neve szerint rendezik betűrendbe a készletet, nem pedig a lemezek címe alapján. A mű az érdekes, nem a művész, ezért aztán többnyire álnevet használ - beszédes adalék, hogy egyetlen saját neve alatt megjelent lemeze alighanem a legkevésbé ismert is egyben.
Legújabb albuma immár a negyedik, amelyet Bonnie 'Prince' Billy néven jegyez, és ismét új arcát mutatja rajta. Oldham kappanhangon előadott szomorkái első hallásra semmit sem változtak a kilencvenes évek elején még Palace Brothersként kiadott bemutatkozás fáskamrahangzású folkja óta, de ez csak a felszín. Igazából nincs két egyforma Oldham-lemez: a The Letting Go is egyszerre megnyugtatóan ismerős és meghökkentően új.
Az elmúlt éveket Oldham felszabadult kalandozással töltötte: felvett új hangszereléssel egy csokornyit a korai dalaiból, dolgozott a Tortoise-szal, régi zenésztársával, Matt Sweeneyvel Superwolf néven készített egy első osztályú folk-rock albumot, koncertlemezt adott ki, szerepelt két fesztiválkedvenccé vált független filmben (Phil Morrison: Junebug, Kelly Reichardt: Old Joy), és vendégeskedett a Current 93 idei lemezén. A sűrű jövés-menés után meglepetés, mennyire elmélyült és kimunkált az új lemez, amely a Björkkel közös turné nyomán Izlandon készült, és úgy is szól. Vagy mintha a téli prérin vették volna fel, a szabad ég alatt. Pedig nagyon is mesterséges, kimondottan stúdióízű a hangzás, de különleges tere van, amelynek hívogató a titokzatossága, ám legbelül tompa űrt rejt. Ez is szerelmes lemez, ezúttal a rég volt szerelem zenéje, a legvidámabb pillanataiban is a messze távolból szól. Persze nincs sok vidám pillanat. Végig női hang visszhangozza Oldham sorait, és Dawn McCarthy (Faun Fables) olyan kísérteties tónusban énekel, mintha egyenesen a túlvilágról érkezne a hangja. A gondosan felépített hangkép minden egyes részletének fontos szerepe van, a bizarr női vokál, a komor vonósok és a csendes, de öntörvényű dob minden korábbinál izgalmasabb társaságul szolgálnak Oldhamnek és a gitárjának. Meglepő lehet ez az új, a pszichedéliával és a free dzsesszel (!) is kacérkodó zenei világ, pedig egyértelműen a korábbi Bonnie-albumokra épül. A felütés groteszk világvége-hangulata az I See A Darkness gyászindulóinak folytatását ígéri, a rafinált hangszerelés az Ease Down The Road részletgazdag hangzását gondolja tovább, míg a hangsúlyos női ének a Master And Everyone intim duettjeire utal vissza. Inkább összefoglal hát, mintsem új irányba fordul a The Letting Go. Úgy tűnik, pont került a Bonnie 'Prince' Billy-fejezet végére.
Nem is Oldham lenne, ha nem rondítana bele a finomra csiszolt szerkezetbe végül. Létezik nagyobb otrombaság annál, mint amikor egy amúgy sem rövid lemez befejező száma után bónuszdal csendül fel? Csak egy: ha a szóban forgó ráadás egy idegen szám fel-dolgozása. A The Letting Go végén egy bánatos Sinatra-dal sajátos átirata fityeg. Oldham meg sem próbál versenyezni Frankie Boy lehengerlő előadásával, jellegzetes távolságtartással, alig hallható, másnapos nyöszörgéssel énekli el az Ebb Tide-ot. Minek a karizma, ha jó a dal.
Drag City/Neon Music, 2006
