Múzeumok Éjszakája - Gyõr A zseboroszlánnal pórázunk végén, a Duna-parti kutyafuttató irányába rángatva a víz fölé magasodó Káptalandombon számtalanszor elmentünk a Lapidárium bejáratánál, anélkül, hogy késztetést éreztünk volna a bemenetelre. Pedig ez a megyeszékhely városmagjának legszebb része, ami még a Horváth Ede Rába-vezér által emeltetett, hotelnek csúfolt szocreál kolosszus sem tud lerontani. De a múzeumok Szent Iván-napi éjjelén - azon kevés hímnemû egyikeként, akik immúnisak a vb-õrületre - mégis a kazamaták hûvöse felé botorkálunk a Kõtár mécsesfüzér által világított lépcsõin. Nincs tolongás, pedig a jegy nem drága, 500 Ft. Az utcaszint alatti Várkazamatához hangulatos, csillagfénytõl beszórt udvaron át jutunk. Bent tárlatvezetés római kori síremlékek, mérföldkövek, rituális dombormûvek és szarkofágok között. A meghívón ígért fáklyaláng helyett azonban beépített lámpatestek derengése által kísérve - némileg illúzióromboló. Kárpótol viszont a természetes pincehûvösség, az évezredes faragványok jellegzetes szaga, és hogy a Szigetközbõl betörõ moszkitóhordák ide már nem jönnek utánunk. Üröm az örömben, hogy a séta gyorsan véget ér: téglafal állja utunkat. Amint megtudjuk, a kazamata átkígyózik a Püspökvár alatt, így az egyházmegye lezáratta. Pedig az ostromok idején jó szolgálatot tevõ, földbe vájt járatok némelyike Pannonhalmáig is elért. Hát a zömmel családos látogatók körében biztos nem lett kedveltebb a kõalagút fölött húzódó Vatikán-rezidentúra. Marad a Xantus János Múzeum történeti kiállítása, ahol jó órába telik, míg eljutunk a Kárpát-medence õskori lakóinak hagyományszámba menõ koponyatorzításától a nyilas statáriumot kiszignáló helyi bíró rendeletéig. Az épület udvarán tûzzsonglõr-bemutató. Lett volna, ha nem marad el. Éjfélkor ballagunk hazafelé, nyugtalanul konstatálva, hogy a folyóvizek trópusi hõtõl sújtott városában már az összes kocsma bezárt.
Papp László Tamás
Június 24.
****
Monsieur Gainsbourg Revisited A francia poplegenda furcsa szerzet. Hallottunk róla, ismerjük a képét, de fogalmunk sincs, mitõl válhatott már-már intézménynyé hazájában. Johnny Hallyday karrierje a tipikus példa, de a sötét oldal, a sokoldalúbb és tehetségesebb Serge Gainsbourg (1928-1991) kultuszával sem tudunk mit kezdeni. Az örök tróger, akinél züllöttebb pofát még nem termett a szórakoztatóipar, legfeljebb a Je t'aime moi non plus címû lihegõs örökzöldje révén vált ismertté Franciaországon kívül, pedig több mint harminc évig tartó szerzõi és elõadói pályafutása dúskál a jobbnál jobb (és a rosszabbnál rosszabb) dalokban.
Nem csoda, hogy már életében létrejött az Igazságot Serge Gainsbourgnak! mozgalom, melynek keretében amerikai és angol sztárok kiáltották ki kedvencüknek, halála óta pedig csak fokozódott a nemzetközi lelkesedés - ma már tudjuk: Madonnától John Zornig igen széles a rajongótábor. A most megjelent válogatáslemez is ezt erõsíti, a szerkesztõk régi és friss hõsöket csábítottak a stúdióba, sõt a senior kategóriában Marianne Faithfull, Michael Stipe és Marc Almond mellett olyan hajdani csillagok is dalra fakadnak, mint az egykori feleség, az eredeti zsötemet nyögdécselõ Jane Birkin, vagy Francoise Hardy. Ráadásul elõbbi a Franz Ferdinanddal, utóbbi pedig Brian Molkóval, a Placebóból. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy Tricky, a Portishead és a Pulp énekese, Jarvis Cocker is felbukkan, hát ilyen lemezrõl csak álmodni lehet.
Jobban tesszük, ha felébredünk. Egy se hús, se hal kísérlettel van dolgunk, amelyen õszinte lelkesedésbõl nincs hiány, ötletekbõl annál inkább, azzal pedig, hogy angolra fordították a dalokat, mintha Gainsbourg zenéjét csonkították volna meg. Néhány kivételtõl eltekintve (Franz Ferdinand, Jane Birkin - A Song For Sorry Angel, Gonzales, Feist And Dani - Boomerang, The Kills - Call it Art) egy unalmas próbálkozás tanúi lehetünk, igazán még fel sem lehet háborodni rajta.
- legát -
Universal, 2006
**
Tour de France Helyesen (így az elsõ három nap után) Thor de France lenne, de ne szaladjunk, hisz ez épp mondandónk vége: a poén, a válasz a kérdésre, mely a rajt óta még a megátalkodott rajongókban is felmerült. Miszerint: ugyan mért nézzem ezt a mocskot, ha már a start elõtt az összes esélyest kiszortírozták (úgy tûnik, nem is alaptalanul). Mint arról mi is beszámoltunk (lásd: Vérvád, június 1.), májusban a sportágat alapjaiban megrengetõ (újabb) doppingbotrány tört ki. Ami azonban akkor még kósza pletykának tûnt, hogy ti. az úgyszólván teljes spanyol versenyzõi élgarnitúrán túl külföldi érintettjei is vannak a dolognak, mára legalábbis a bizonyosság olyan fokáig jutott, hogy csapataik visszavonták a verseny két legnagyobb ászának (Jan Ullrichnak és Ivan Bassónak) a nevezését, a harmadiknak pedig a csapatát zavarták el (noha Vinokurov ártatlan, mint a ma született bárány, s még azt is el tudta volna intézni, hogy a kazah állam beszálljon a csapatát a doppingügy miatt azonnal elhagyó szponzor helyére, de hiába, a szervezõk nem kértek belõlük). És ezek még csak a jéghegy csúcsát sem jelentik. Szóval ezek után: miért is? Például Thor Hushovd miatt, aki sprinter létére megnyerte a krónót, aztán a második nap befutóján egy nézõ képen törölte valami reklámtárggyal, és úgy vérzett, mint egy lebökött malac, s ezek után a harmadik napon pedálról lecsúszott lábbal visszaszerezte az összetett vezetést (a sárga trikót). Azért, mert az ilyenek vannak többen. Azért, mert a sportot nem lehet legyõzni. S azért, mert most eljõ az új király!
- kkj -
A versenyt az Eurosport közvetíti
Ütõs játék Hogy az eredeti cím szerinti 1913-as Amerikai Nyílt Golfbajnokság mennyire volt minden idõk legnagyszerûbb játszmája - erõsen vitatható. A Kevin Costner és Will Smith minden igyekezete dacára idehaza még nem túl ismerõs golfozás bemutatása - Bill Paxton rendezése (színészként már megtette a tõle telhetõt) ellenére - néhol azért kicsivel izgalmasabb, mint egy visszavágóstul elvesztett Balaton-parti minigolfmenet. Mindenki a lyukra tör, persze csak mértékkel, hisz e golfleckét a Disney adja. A nagycsaládos didaktikába oltott és erkölcshimnusszá csiszolt operációban desperadós tempóban húznak az erõteljes lendítések. Az elejétõl kezdve teljesen színigaz (sõt, mi az, hogy!) történetként aposztrofált oktatófilmben a sportág pionír nagyvezérét ráengedik a zöldfülû bostoni ütõhordár (caddie; rám film még nem volt ilyen hatással) amatõrre. Mindketten erõsen motiváltnak számítanak, a játéktól remélik önbecsülésük fellendülését, és nem utolsósorban bukszájuk résének mielõbbi belövését. A készítõk és a jelmeztervezõk a század eleji Amerika rekonstruálása mellett igyekeztek a katicabogár alól elcsapott golflabda és az utána száguldó kamera látta pálya felvételével - pár másodpercre - elakasztani a laikus nézõ lélegzetét. Ha mást nem, annyit biztosan sikerül elhitetni, hogy a vadnyugat meghódítása után a brit golf keleti parti térnyerése a legjelentõsebb esemény. Tiger Woods biztos nagyon imádta, s elvitte rá a családot is, ám amatõröknek nem túl ütõs.
Balázs Áron
Forgalmazza az InterCom
**
A Magyar Vegyészeti Múzeum a várpalotai várban kétszeres élményt kínál: a szinte egymásba érõ kiállításrészek több helyen is szinte döntik magukból a negyedszázaddal ezelõtti idõk hangulatát, s így az lehet a benyomásunk, hogy a múzeumügy múzeumában is járunk. Emeletenként kicsi, zárt fülkék szolgálnak a teremõrök támaszpontjául. A régi üveghutákban zajló mûveletek bemutatását egy asztalkán a "Dohányzásra kijelölt hely" felirat szakítja meg, úgy tû-nik, a személyzet kedvéért.
Hallatlanul izgalmas tárgycsoportok sorakoznak egyébként a hatalmas termekben, és igaz, hogy egymásmellettiségük mögött mást, mint a különféle kényszerek logikáját aligha lehet sejteni, külön-külön alkalmasak arra, hogy megbánjuk a kémia tudományával szemben táplált egykori, dacosan tompa közönyünket. Most már ugyanis a tömör és közérthetõ magyarázatok ellenére sem vagyunk képesek fölmérni a XVIII. század végén bontakozó hazai hamuzsír- és timsógyártás vegytörténeti jelentõségét, bármilyen csinos makettek ábrázolják a munkafolyamatokat. Hatalmas katlanok és lepárlókészülékek társaságában lelkendezve bámulhatjuk a csinos mérleggyûjteményt és a Humboldt-kemencék karbantartásához használatos, ezüstösen csillogó védõruhát, az ötvenes évek-beli laboratórium változatos görebei és rejtélyes fiolái pedig szinte felülmúlják a 30-as évekbõl rekonstruált, kristályszódát, kocsikenõcsöt, polírozópasztát elõállító "sufni-üzem" nyújtotta izgalmakat.
A szódavíztárlóban a negyedliteres kávéházi szódásüveg ad okot iránytalan merengésre, a fröccsfélék teljes körûnek tûnõ ismertetése viszont nemcsak életmód-történeti adalékként értékes, de a literes kiszerelések sokféleségében is rendet teremt, amennyiben megtudjuk, hogy míg a "polgármester" keverési aránya 6:4 a bor javára, a "Krúdy-fröccs" a tiszteletre méltó 9:1 viszonylatot valósítja meg.
- kyt -
Várpalota, Thury-vár, nyitva április 1-jétõl november 1-jéig, kedd-vasárnap 11.00-17.00
****
Spain Is Different vol. 2 A spanyol csapat szerencsés kiesése a vébén éppen idejében irányította rá a figyelmet arra, amiben legalább olyan jók, de legalábbis sokkal szerencsésebbek a hispánok: zenéik továbbra is módfelett szórakoztatóak, bukni velük pedig úgyszólván lehetetlen. A most méltatandó Spain Is Different címû válogatás például bõséges és változatos merítést nyújt az alapvetõen funk/ latin bázisú zenékbõl - javarészt olyan szerzõk-elõadók mûveibõl, akikrõl még sohasem hallottunk, de talán annál többet fogunk. Pedig akad itt mindenféle házasítási kísérletbõl: az andalúz Los Rumbers például eredeti spanyol flamencóval oltja be a jóféle zsíros funkot (Viva Lo Guenno), a barcelonai Beat Nation dán-olasz vegyes csapata valódi brightoni toasterrel, bizonyos Ben Jamminnal dobja fel az Ask Me No Question címû darabot, míg a JP Duet eredendõ afromániája súlyosan átüt a Charanga Pa Gozar címû szerzeményen. Azután jönnek a latin-house táncolnivalók, mint Don Matias U-ba címû remeke, vagy a barcelonai house-veterán Professor Angel Dust életteli, perkusszív Give Satisfactionje. E ponton érdemes megemlékezni a kompilátor személyérõl, elvégre ez sem mellékes: El Gran Lapofskynak hívják, New York-ban született és nõtt fel, ám csak Madridba kerülése után lett ismert dj (továbbá a Watch TV kollektíva tagjaként respektált zenekészítõ). Mint e válogatásból is kitûnhet, bõven kerül hazai nyersanyag a keze alá - ha nem hangsúlyoztuk volna kellõképp, ezúttal szofisztikáltan megformált, mégis könnyed, rafinált, ám minden felesleges bonyolultságtól mentes darabokat gyûjtött egy csokorba.
- minek -
Hitop/Deep Distribution, 2006
****
Imi Sde-Or (Lichtenfeld) - Eyal Yanilov: Krav Maga. Hogyan védekezzünk fegyveres támadás ellen? A héber krav maga kifejezés közelharcot jelent, tágabban pedig azt a közelharcon alapuló önvédelmi rendszert, amelyet az 1910-ben Budapesten született Lichtenfeld Imre alakított ki. Az apja cirkuszi erõember volt, késõbb pedig Pozsonyban rendõrségi nyomozó lett. A család és a szerzõ rövid története a könyv végén olvasható, a lényeg az, hogy ez a - mondjuk - küzdõsport lett az izraeli biztonsági szolgálatok hivatalosan oktatott közelharcrendszere, amelyet megalkotója késõbb civil használatra tovább finomított. Az edzéslépések képanyagát tanulmányozva arra a felismerésre jutunk, hogy a rendszer alapja a strukturálatlan, elvadult verekedés, amelynek a mozdulatait Imi mester mintegy szétszálazta, majd pedig elemezve, aprólékosan újból összerakta.
Az egyetlen hiteles kézikönyvet tartjuk a kezünkben - legalábbis a borító szövege szerint, és kétségtelen, hogy az önvédelmi helyzetek széles körére megtaláljuk a könyvben a jó megoldást. Sajnos nem állítják a szerzõk, hogy némi lapozgatást követõen minden elõképzettség nélkül, hõsiesen belevethetjük magunkat veszedelmes helyzetekbe, de kapunk néhány megnyugtató és szívderítõ ötletet arra nézve, hogyan védhetjük meg magunkat akár késes vagy pisztolyos fenyegetés esetén is. "A támadó meg fog lepõdni, ha egy marék aprópénzt, karórát vagy egy kis kulcscsomót az arcába dobunk, megakadályozza õt a cselekvésben, és talán eltalálja a szemét is. Így ideiglenesen kiszolgáltatottá válik a támadásunkkal szemben." De jó szolgálatot tehet egy letört nyakú üveg vagy egy tányér arcba öntött forró leves is - amint ez a megtörtént esetként idézett, olykor kissé lidérces történetekbõl is kitûnik. A kötet egyetlen hiányossága, hogy nem szentel kellõ figyelmet a legbiztonságosabb önvédelmi technikák, a gyáva megfutamodás és a kegyelemért való esedezés módszertanának.
- kyt -
Jaffa Kiadó, 2006, 242 oldal, 3490 Ft
****
Hideg zuhany Homály, sötétség - akár a serdülõ lélek legbelseje - lengi be Antony Cordier filmjét, s egy krízistõl meggyötört lélek monológmorzsái is le-lehullanak néha. Ehhez képest egy afféle anti-Házibuli (igen, a Sophie Marceau-s) sodrásában találjuk magunkat, a felnövés problematikáját megcsillantó film elég hamar szétesik. Cordier ugyanis mindent el akar mondani, bele akar venni a filmjébe, a fõhõs Mickael nemcsak összezavarodott, de szegény családból való, ugyanakkor sikeres dzsúdós is, tehetséges tanuló, kedves, ám megkeseredõ stb. Szülei s alkoholizmusban és szegénységben vergõdõ kapcsolatuk - külön történet. Clément, a gazdag családból való sporttárs szintén, szerelme, az érzéki Vanessa megint csak, némi rasszizmus tinivonalon, s mindezt megspékeli az angol romantika verssoraival - semmi nincs kimunkálva, a rendezõ akarásán kívül nincs igazi tét, nincs normális színészi munka.
Erõltetettség, kapkodás, mély tematika, sekélyes kidolgozás mind jól jelzi azt a mûvészfilmes irályt, ami az érzékeny könyvelõk és középvezetõk fogyasztóbarát filmnézési szokásaihoz igazodó, amolyan Francois Ozon-attitûdnek is nevezhetõ hozzáállás eredménye. Az efféle mûvészfilm-iparosi szemlélet csak óhajtaná az autenticitást, de a túl sok Ch‰teau-Lafitte mellett nincs idõ és mód elmélyülni. Cordier saját bevallása szerint ért a dzsúdóhoz és a szerelemhez, csak fotografálni nem tudja õket, így aztán nem csoda, hogy az elveszett illúziók mozija csupán önironikusan értelmezhetõ gesztussá válik.
- dercsényi -
A Best Hollywoood bemutatója
**
