Taraf A román kifejezés jelentése: banda - esetünkben muzsikusbanda. Ezen belül pedig konkrétan a híres Taraf Haiducilor, a nemzetközi világzenei szcénán ismert nevén Taraf de Haidouks látható a képeken. Ez a név meg már egyenesen zsiványbandát jelent, és ez nem egyszerûen vicceskedés, hanem arra is utal, hogy tradicionális dalaik egy részét azokból az idõkbõl származtatják, amikor a cigányok alapvetõen kolostori rabszolgák voltak, néhányan közülük pedig a hegyekbe menekülve osztották az igazságot. A zenekar Ceausescu bukása után lett világhírû, a kilencvenes években körbekoncertezték a Földet. Viszont azóta is, mint addig, egy Bukarest melletti kis faluban élnek, szerény körülmények között.
Sándor Katalin fotóin egy velük, náluk töltött mulatozós téli nap pillanatait láthatjuk, attól kezdve, hogy a zenészek bezsúfolódnak egyikük lakásába, egészen addig, amíg a tetõfokára hágó vigalom szétfeszíti a falakat, és az egész utca együtt ünnepel a hóban.
A vidám esemény egy másik résztvevõje, Kali Kinga etnográfus kísérõszövege helyezi összefüggésekbe a fényképeket. Így derül ki, hogy a kissé már szétzilált asztalon az étel nem a hétköznapi étrend része, hanem a különleges alkalomnak szól; hogy a bögrékben nem kávé, hanem pálinka van. Megtudhatjuk azt is, hogy a zenei tradíció, amelyet jórészt ezeken az embereken keresztül ismert meg a külvilág, a végnapjait éli. A fiatalok már egy újabb, a mai divatzenékhez kapcsolódó, alakulóban, változóban lévõ zenei stílusra, a "manelére" fogékonyak. A Taraf de Haidouks tagjai ettõl a zenétõl már idegenkednek, hiába nincs számukra nagyobb megtiszteltetés egy lakodalmi meghívásnál. A képek azonban azt tanúsítják, hogy ez cseppet sem rontja el mulatós kedvüket. A látogatás idején hangfelvétel is készült - kár, hogy nézegetés közben nem hallgathatjuk a dalokat.
- kyt -
Balázs János Galéria, Roma Parlament, Bp. VIII., Tavaszmezõ u. 6. Nyitva június 12-ig, hétköznap 9.00-18.00
****
Babiczky Tibor: Levegõvétel Képességes költõ. Vagyis nagyjából elsajátította a versírás technikai részét, eufonikus dallamokat farag, jó rímekkel, könnyednek tetszõ kézzel, fülbemászó lejtéssel. A hatásokat nem nehéz kimutatni elsõ kötetében (Kántor Péter, Kemény István, Parti Nagy Lajos, olykor Várady Szabolcs), ám ezek csak jelzõkarók, és a pályakezdés majdnem természetes velejárói. Recenzens elsõsorban dalköltõnek olvasta, aki egyelõre kis élethelyzeteket ír meg, érzéki hangon, találó hasonlatokkal, mindig ügyelve a hangütés kerekségére, a dallam pontosságára. De olykor azért szeretnénk hallani némi eldurvulást, netán vadulást, a ritmus és melódia kizökkentését, valami rekedtebb hangot. A könyv címe szerint a levegõvétel volt a legfontosabb a költõnek, és való, Babiczky egy levegõvel sok mindent képes elmondani, de Rec. nem bánná, ha néha elakadna a dalnok lélegzete. Zeneileg szólva: a folytonos legato helyett olykor a non legato sem ártana.
Babiczky amolyan keretes formát adott kötetének, a nyitó vers (El) a borotválkozótükörben eltûnõ ifjút és a helyette feltûnõ férfit mutatja, míg a zárlat már a férfiról beszél. Az utolsó két strófa szép: "Vontató állatnak a lélegzetet / testünk elé ki fogta be? / A nap már csak egy ujjnyi tán. Minden el- / vonszolódik a semmibe. // Szemünk a magasba tekint, de nem lát / semmit. Az õsz ez itt. Nehéz. / Ez már így marad. Sötét lesz. S amit látni / akartunk, mindvégig az volt, ami néz."
Babiczky Tibor elegánsan bemutatta, mit tud. Itt az ideje megtudni, hogy mi az, amit nem, vagy rosszul tud.
- bánza -
Alexandra, Szignatúra könyvek, 2007, 61 oldal, ár nélkül
****
Jascha Heifetz: It ain't necessarily so Az unásig ismert anekdota szerint amikor Yehudi Menuhin Magyarországon járt, koncertjére elvitték a kor legvirtuózabb prímását is - aki a neves kolléga játékát a következõ szavakkal jellemezte: szép, szép, de asztalnál meghalna. Az anekdotát legékesebben Menuhin játéka, illetve dzsesszfelvételei cáfolják. A nagy hegedûsök - Fritz Kreisler, Szigeti József, Hubermann, Milstein - korában minden, a Carnegie Hallt megtöltõ sztár megállta volna a helyét a kerthelyiségekben. A nép nyelvén kevesen értettek úgy, mint Jascha Heifetz: tudta, mitõl olvad el a hallgató, mitõl alél el. A könnyû darabokat merészebben és brutálisabban adta elõ, mint a nagy versenymûvek szólóit. Heifetz soha nem érzelgõs. Ez volt az igazi bravúr, úgy andalítani el a hallgatót, hogy egy pillanatra se legyen kábító, túl édes vagy hazug a hegedûhang. A kis Jascha már tizenévesen elkápráztatta Kreislert, aki állítólag a hibátlan technikát, széles vibrátóit hallván elragadtatásában azt találta mondani: eltörhetjük a hegedûnket. Heifetz Kreislerhez hasonlóan zongorázott is. A DG-nál megjelent, népszerû melódiákat felsorakoztató album utolsó darabjában a litván hegedûs a zongora mellé ül. Nem rosszabb, mint a lemezen hallható kísérõk (Milton Kaye és a gyerekkori barát, Emanuel Bay), de ez nem csupán az õ dicséretét jelenti. Heifetz a második világháború alatt gyakran szórakoztatott katonákat: ezek az újra csatába állított régi felvételek azokról az idõkrõl szólnak, amikor még nagy mûvészek tartották a lelket a harcoló alakulatokban. A mûvek javarészét mindenki tudja, aki fogott már vonót a kezébe, de úgy, ahogy Heifetz, senki sem. A Mack the knife bal kezes pizzicatója, a Gershwin-átiratok (ezekben különösen a portamentók), a Debussy-mûvek varázsa ellenállhatatlan. Példaadó, hogy Heifetz még akkor is halálpontos (már-már idegesítõen pontos), amikor rumbát hegedül.
- kolozsil -
Deutsche Grammophon, 2 CD, 2007
*****
Kánikulai délután Sidney Lumet 1975-ös filmjét (hat Oscar-jelölés, közülük egy, a legjobb eredeti forgatókönyvért, be is jött) anno zabálták a népek: a Serpicóval meg a Keresztapa 1-gyel befutott Al Pacino miatt, meg azért is, mert a megtörtént eseményt földolgozó rendezõ ugyanúgy egy leszûkített térben teremtett 120 percig kitartó feszültséget, mint korábban a Tizenkét dühös emberben.
1972. augusztus 22-én két fegyveres betört egy brooklyni bankba, de a rablás pillanatok alatt önmaga paródiájába fordult. Kisvártatva nemcsak egy seregnyi rendõr meg az FBI jelent meg, de a sajtó is. Kiderült, hogy a rablók egyike, Sonny Wortzik voltaképpen transzvesztita szerelme nõvé operáltatásához akart pénzt szerezni; a kudarcba fulladt akció médiaesemény lett.
Akkoriban e homoszexuális vonal adta a film fõ érdekességét. Lumet maga bizonytalan volt abban, hogy emiatt a közönség nem ellenszenvvel fogadja-e alkotását; mindenesetre telepakolta mûvét egy sor társadalomkritikai vonatkozással is, kapja meg mindenki a magáét (például Al Pacino híres "atticázása" az egy évvel azelõtti véres börtönlázadásra utalt; vagy a rablók - a másikat John Cazale alakítja remekül - vietnami veteránok, akik a leszerelés után képtelenek voltak reintegrálódni).
Mai szemmel, meglehet, néhol fölöslegesen vontatottnak tûnik néhány jelenetsor - amiért ezen mégis könnyen túltesszük magunkat, az egyrészt a "tényleg így történt" elõzetes tudása, másrészt a három évtized múltán is meggyõzõ színészi teljesítmények.
B. I.
Forgalmazza a Forum Home Entertainment
*****
Trouble Van egy halmaza a rockzenekaroknak - ha komolyan vesszük a fogalmakat, gyûrûként az ujjunkra húzhatnánk, annyira apró kör volna csupán. A be nem futott zsenikrõl van szó. Mint amilyen a chicagói Trouble: a zenekar, amely a nyolcvanas években hihetetlen ízléssel egyesítette a Zeppelin/Sabbath-féle hardrockot a vaskosabb metállal (vö. Judas Priest), hogy aztán mindezt új szintre emelje, és meg is tartsa ott az összes lemezén. S hogy mindez mire volt elég? Inkább csak néhány muzsikus hódolatára. Ez persze komoly dolog: olyan zenekarok merítettek a Trouble-oeuvre-bõl, mint például a Metallica, a Paradise Lost, a COC, a Down... Szegény Trouble persze a hajára kenhette a sok dicséretet: egészen a kábé tíz évvel ezelõtti feloszlásáig a kapudöngetõ szerepét meg a sikátorszûk klubokba szervezett ócska turnékat nyögte. Pár éve aztán mégis újra összeállt, friss albuma (Simple Mind Condition) a napokban jelent meg. Élete talán legalaposabb európai turnéjához, mely vasárnap az A38 hajóhoz is elért, ez szolgáltatott apropót.
"Holnap felteszem a gitárjaimat az e-Bayre" - összegezte tömören a koncerttel kapcsolatos érzéseit Füleki Sándor metálgitáros (ex-Mood, Wall Of Sleep), hát, meg tudom érteni. A Franklin-Wartell gitárduó csak úgy sziporkázott a színpadon: jellegzetesen zakatoló, egytõl egyig világbajnok riffek, szívhasító, sosem hallott precizitással eljátszott ikerszólók, s mindezt könnyedén, ízesen, csuklóból. Döbbenet. Ezek a fiúk kitartóan nem vesznek tudomást a naptárról: most is pont úgy néznek ki, akárha leléptek volna egy 72-es Hawkwind-poszterrõl - mindegy is volt, hogy vadiúj (Mind Bender), tizenöt (Memory's Garden) vagy húszéves (The Tempter) számokat hallunk, minden egyes hang ugyanabba a furcsán idõn kívüli térbe szippantotta bele a kábé háromszáz hallgatót. Ahol, ha csupán kilencven percre is, de el lehetett hinni, hogy a vaskos gitárzenénél még nem találtak fel jobbat. Sõt nem is igen fognak már.
G. A.
A38, június 3.
*****
Marilyn Manson: Eat Me, Drink Me Talpig feketébe öltözött tinédzserként, minden és mindenki ellen fellázadva, a sokkrock idol Marilyn Manson The Death Songját hallgatva alig hittük, hogy az excentrikus frontember bármely számában valaha is elhangozhat a "don't break my heart" slágerközhely - ráadásul minden irónia nélkül. Pedig elhangzik, sõt leginkább ezzel a sorral lehetne egy mondatban jellemezni a hajdani botrányhõs és pszeudoantikrisztus legújabb lemezét.
Mindig tudtuk, hogy semmi jó nem sülhet ki abból, ha az ember a saját válása felett érzett mérhetetlen elkeseredettség és gyötrõ világfájdalom miatt készít rockalbumot. Az viszont megdöbbentõ végeredménnyel járhat, ha egy minden tizenegy-két éves emós kissrác külsõ jegyeit a kezdetektõl magán viselõ frontember úgy dönt, hogy megmutatja a kis mazsoláknak, hogyan is kell ezt professzionálisan csinálni (ti. emósnak lenni).
Pedig ez történt - s míg a kiskamaszok legfeljebb egymásnak olvassák fel temetõkrõl és szíveket megtépázó nõkrõl szóló verseiket, könnyezõ rocksztárunk megzenésítette és várhatóan pár millió példányban értékesíteni is fogja õket.
De sebaj, mondhatnánk, kit érdekelnek az elhagyott szerelmesek poklán kívül néha a lírai én jéghideg spermájáról is megemlékezõ szövegek, ha egyszer Manson énekli õket, és még zene is szól a strófák alatt? De bizakodásra semmi ok: a zene maximálisan alá van rendelve az éneknek, az ember egyetlen gitárriffre vagy dobtémára sem emlékszik a lemez meghallgatása után. Az egykori Antichrist Superstar hangja valóban nyújt némi, ám igen sovány vigaszt: egy-két (a Holy Wood karcosabb pillanatait meg sem közelítõ) kivételtõl eltekintve az énekszó éppoly monoton, mint a sebzett, szerelmes szív bús, elhaló zakatolása.
Kovács Bálint
Interscope/Universal, 2007
** alá
Idõnk Eörsivel E szép papíron nyomott emlékkönyvhöz DVD-melléklet jár: Allen Ginsberg napjait örökíti meg Eörsivel New Yorkban. Ginsberg a Gazdag Gyula rendezte filmben elmeséli, hogy álmában találkozott a halott Carl Solomonnal. Kérdi tõle, milyen a túlvilág? "Semmi különös, ha betartod a szabályokat: 1. Ne feledd, hogy halott vagy! 2. Viselkedj úgy, mint egy halott!" A tavaly elhunyt Eörsirõl aligha képzelhetõ el, hogy betartja a szabályokat, nyilván ott is "dialektikus intranzigensként" (Révész Sándor) viselkedik. Vele, a sosem nyugvó figurával, a szellemi örökmozgóval a síron túl is folytatott sokféle baráti vitát foglalja össze nagyszerûen ez a legkevésbé sem protokolláris könyv. Mert Eörsi még most is vitapartner, a koporsóból is kibeszélõ szenvedélyes debattõr. (Nota bene: Komolyan gondolt rá, hogy magnóról õ mondaná el saját sírbeszédét.) "Veszekedõs barátság", írja Litván György. "Elkésett vita Eörsivel", mondja Kõszeg Ferenc nekrológja. Személyiségének ereje mindenkit lenyûgözött, és olykor még az életmûvet is árnyékba borította: Radnóti Sándor legalább így vélekedik. És vele ellentétben Kis János, aki éppen a személy és a mû páratlan, elválaszthatatlan egységét hangsúlyozza. Eörsi "Leukémia kisasszonnyal" sem viselkedett illedelmes halottjelöltként. Miután János fiát megölte, azt kívánta neki: "akasszák fel hosszú fekete hajánál fogva. Meztelen hátáról pedig vöröshangyák marják le a húst." A legdöbbenetesebb - persze akaratlan - siratót Eörsirõl Allen Ginsberg mondta, amikor kilenc évvel fordítója halála elõtt elszavalta az Üvöltés elsõ szakaszát a filmen.
- bánza -
noran, 2007, 412 oldal, 2999 Ft, DVD-melléklettel
*****
Nehéz idõk Hey, dude meg yo, dude - így dúdolgatnak vígan a harcedzett gettólakók, és tetovált öklüket egymáshoz koccantva köszöntik testvéreiket (dude a dude-ot) a regényesen vad South Central Los Angelesben. Az összetett koreográfiájú baráti köszöntések és a hirtelen haragú dílerek földjén járunk, ahol mindenki jól teszi, ha golyóálló mellényt húz a zakó alá, munkába menet elõtt pedig elköszön a szeretteitõl. David Ayer elõször csak megírta (Kiképzés), majd meg is rendezte (Nehéz idõk) a maga keményvonalas gettófilmjét, és mit tesz isten, mindkettõben ugyanabban a nagy fekete verdában autózzuk keresztbe-kasul a környéket. Ha már az autó színén nem sikerült, legalább a volán mögött ülõkön lehetett volna változtatni, de nem, makacsul tartjuk magunkat a mûködõképes formulához. Végül is a jó zsaru-rossz zsaru leosztás Denzel Washingtonnak egy Oscart, Ethan Hawke-nak pedig egy jelölést fialt, ha pedig egy üzlet beindul, tudjuk, jön a folytatás. Meg jön persze a másodvonal is: a pisztolyával feltûnõen játszó háborús veteránt az új Batman (Christian Bale), mitugrász mitfahrerét a Sírhant mûvek temetkezési vállalkozója (Freddy Rodriguez) alakítja. A fiúk állásért és ingyen fûért autózzák be Los Angelest: felfelé nyalnak, lefelé rúgnak, és minden égtáj felé lõnek, a vak is láthatja, ennek rossz vége lesz. De nemcsak a vége rossz, már a közepe is: idõvel már a színészek sem káromkodnak olyan vehemenciával, mint mikor elõször szégyenítették meg a sarki fûszerest, de azért a hey, dude, yo, dude mondókában mindvégig verhetetlenek.
- kg -
Forgalmazza a Budapest Film
**+ fél
