Branford Marsalis Quartet: Braggtown Branford Marsalis az egyik legfelkapottabb szaxofonos a placcon, együttese meg talán a legjobb "working band". 1998 óta van együtt ez a csapat: Joey Calderazzo zongorázik, Eric Revis bőgőzik és Jeff "Tain" Watts dobol. Kiegyensúlyozott, de emocionálisan széles skálán mozgó modern dzsesszt játszanak - semmi kikacsintás, posztmodern léhaság. Kábé a klasszikus Coltrane Quartet hangzásvilága a kiindulási alap, Marsalis váltogatja a tenor- és a szopránszaxofont, tónusa kontrollált és dinamikus - komoly ember, nagy vállalással.
Ezek a zenészek kiváló szólisták mindannyian, de itt inkább egymásra figyelnek. A kollektív improvizációk izgalmas és egységes anyaggá állnak össze, mely hol erőteljes, hol lírai. A bátor, nagy lélegzetű kompozíciókat az együttes tagjai jegyzik, ami alól csak az O Solitude kivétel, amit Henry Purcell barokk zeneszerző alkotott a XVII. században, s amely a lemez egyik kétségtelen csúcspontja.
Az egyik darabot Oglala sziú főnök mondása inspirálta, mely így hangzik: szép nap ez a halálra. Ez már annyira kerek, hogy a legszívesebben belekötnék. De nem megy. Humorérzékkel ugyan aligha vádolhatnánk őket. Ezzel együtt az egyik legjobb Branford Marsalis. (Blue Note, 2006) **** és fél
Patricia Barber: Mythologies A nő énekel, zongorázik, zenét szerez és verseket ír. A posztmodern blues királynője - visszafogott, belassult, szofisztikált, mély és tiszta hanggal, ökonomikusan használt vibratóval. Otthonosan mozog a sztenderdek világában, de lazán rámozdul a pop-rock klasszikusaira is, amire a legjobb példa egy hipnotikus Light My Fire volt a Modern Coolon. 2003-ban elnyert egy Guggenheim-ösztöndíjat Ovidius Metamorfózisának megzenésítésére. Ebből egy dalciklus született, amit 2006-ban az alapzenekarával vett föl, amiben Neal Alger gitározik, Michael Arnpol bőgőzik, basszusgitározik és Erik Montzka dobol; csatlakozott továbbá számos vendégművész is, kivált Jim Gailloretót meg az ő tenorszaxofon-szólóit érdemes kiemelni.
A tizenegy különböző karakterű dal a görög mitológia egy-egy jellegzetes figurájára utal. A szövegek mértékkel lilás tónusban, a zene pedig, meglepő módon, a popularitás irányába mozdult el: a blues és a dzsessz elemei keverednek valamilyen pszichedelikus poppal, hiphopos alapokra rappelnek, amit zúzós gitárszóló vált le, majd visszatérünk egy balladába - de mindezt úgy, hogy szinte észre sem vesszük. Elegáns, kompakt és gazdag album. (Blue Note, 2006) *****
Medeski Scofield Martin & Wood: Out Louder A billentyűs John Medeski, a dobos Billy Martin és a bőgős, basszusgitáros Chris Wood alkotta trió (MMW) úgy tíz éve az egyik legjobb klubzenekar, kiadtak már vagy tíz - jobbnál jobb - albumot. A most tárgyalt lemezen a gitáros John Scofield erősíti a csapatot, ami nem előzmény nélkül való: 1997-ben már jelent meg A Go Go címmel egy albumuk ilyen felállásban, ám akkor Scofield nevén.
Megközelíthetnénk az anyagot a nu jazz felől is, lévén, hogy a zene gerince a ritmus: egyszerűnek tűnő, karakteres ütemekre és hangsúlyos basszusszólamokra ülnek Medeski analóg riffjei. Ennek ellenére valahol a mélyben meghatározó a blues és a funky is; ezt gazdagítja egy kis latinos beütés, egy csipetnyi irónia és a finoman elemelő effektek. Ebben a közegben lubickol Scofield, bár a szólói deriváltak - illetve nem ezeken van a hangsúly. A darabok aránylag rövidek, a hangzás kiegyensúlyozott, a háttérben felsejlik az elektromos Miles Davis árnya. Nagyon szép John Lennon Julia című szerzeményének a földolgozása, noha szinte rá sem lehet ismerni.
Lebegős majdnem tánczene ez markáns darabokkal, s nem hiányzik belőle a lírai véna sem. És Billy Martin a király! (Indirecto Records, 2006) ****
The Thing: Action Jazz A skandináv triót a svéd szaxofonos Mats Gustafsson és két norvég, a bőgős Ingebrigt Haker Flaten meg a dobos Paal Nilssen-Love alakította az ezredfordulón, s mára a brutális dzsessz koronázatlan királyává nőtte ki magát.
Mats Gustafsson 1964-ben született, tizenéves korában a punkon szocializálódott, majd 1980-ban egy Sonny Rollins-koncert hatására szaxofonozni kezdett. A kilencvenes években belenőtt az avantgárd dzsessz európai közösségébe, aztán rájött, hogy generációjának alapélményei, a rock és a free jazz közt nincs áthidalhatatlan távolság. Ezt a felismerést realizálta a The Thing nevű formációval: mintha a Black Sabbath adna találkozót Peter Brötzmann-nak az északi fényben. Az Action Jazz a hatodik albumuk, és annyira radikális, mint egy vállról indítható páncéltörő gránát. Vagy azonnal kiveszed a lejátszóból és kettétöröd, vagy rögtön feltöltöd az mp3-lejátszódra. Egyszerű dallamokat használnak, legyen az egy skandináv punkidol vagy Ornette Coleman szerzeménye, de hihetetlen vadsággal, kőkemény ritmusokkal; nem a zenei formák lényegesek, inkább az attitűd. Gustafssonnak különösen baritonon olyan kövér a tónusa, hogy attól beszakad a plafon, a ritmusszekció meg mindent tud, nemhiába az egyik legkeresettebb a placcon az art punktól a kortárs zenéig. Nem buta zene ez, kifinomult technika van mögötte, ami mégsem megy az intenzitás rovására. Csak az a kérdés, hogy merre lehet ebből majd még továbblépni? (Smalltown Superjazzz, 2006) *****
