Ismét egy izgalmas nőről szóló monográfiával folytatódik a kiadó eleddig felemásnak, de népszerűnek és fontosnak is mondható életrajz-monográfia sorozata. (A roszszabbak közé sorolható a Jenny Marxról megemlékező munka, és sajnos az is, melynek a csodálatos Lou-Andreas Salome a főszereplője, akitől - hihetetlen - szinte semmi sincs lefordítva magyarra.) Ezt a könyvet szerencsére egy kiváló (a legjobbak közé sorolható, de sajnos kevéssé ismert) író, Walter Jens jegyzi, kutató- és élettársával, Ingével együtt.
A könyv hőse Katharina Pringsheim, vagyis Thomas Mann felesége: az a nő, aki a férje halála utáni éveket utó-életnek, felesleges éveknek nevezte, az a nő, aki ugyanakkor felpanaszolja (magyarul is megjelent) Emlékirataiban: hogy sohasem lehetett önmaga, hogy sohasem tehette azt, amit akart, hogy az egész élete
a nagy ember szolgálatával
telt el. Az a nő, aki Európa szellemi nagyságainak nyitott ajtót, főzött teát stb., aki nemcsak leírója, hanem ihletője is volt Thomas Mann-műveknek. Aki - bár ez akkoriban egyáltalán nem volt olyan visszatetszéskeltően alázatos, ugyanakkor büszke tett - a leveleit, írásait Frau Thomas Mannként írta alá. S akiről a család barátja, W. E. Süskind a következőket írta: "Ésokszor gunyoros, ellenmondást nem tűrő, könyörtelenül kritizáló aszszony, (É) családi érzéseiben megsebezve, egyedül viselte otthonának minden gondját-baját."
A kötet igazolja a jellemzést; a Jensék által leírt Frau Mann pontosan ilyen: állhatatos, kemény persona, aki azért, hogy a nagy férj számára mindig biztosítva legyenek a munkafeltételek, folyton pöröl a cselédekkel, aki becsukja a szemét, ha a férje viszonyokba keveredik - fiatal fiúkkal -, aki, ha másképp nem megy, úgy védi meg a családi békét, hogy eltitkolja Erika, a kedvelt lánygyermek és az idős karmester, Bruno Walter kapcsolatát (ahogy később majd előle titkolják el a gyerekek Michael halálát), aki természetesen attól sem ódzkodik, hogy lemondjon a saját terveiről vagy kényelméről Thomas érdekében.
A Varázsló - így becézték a családfőt otthon - kivagyisága és hiúsága okán is szinte mindenkit ismert, aki számított valamit Európában 1905 és 1955 között. A pater familias elképesztő tekintélye vonzotta a nagy elméket. Bruno Walter házikoncerteket adott a Poschinak becézett müncheni lakban, a princetoni években többek közt Adolf Busch és Rudolf Serkin muzsikált a nagy fogadószobában, a szomszédjuk Einstein volt. Róla mesélt az unoka, Frido Mann esküvőjén Frau Mann a feleség apjának, Werner Heisenbergnek. Képzeljük el egy másik Mann-leszármazott, Stefan családfáját: a dédapa Thomas Mann, a nagyapa Heisenberg. Otto Klemperer ugyanakkor nem az író, hanem Katia barátja, pontosabban Katia ikertestvérének barátja volt. (A kötetet a szerzők Klemperer lányának dedikálták.) Már-már elviselhetetlen családi állapotok. Jensék nem mondják ki, de azért egyértelmű: Frau Mann, akárcsak a férje, tulajdonképpen azt akarta, hogy a családot, a Mann családot és a helyzetüket
olyan szédítőnek
lássák, mint a múltnak kútját. Hogy már irigységgel vagy féltékenységgel se legyenek hozzáférhetőek. A gyalázatosan megcsonkított magyar Mann Naplók nem árulnak el annyit a Varázslóról, mint ez az életrajzi kötet, nem fednek fel annyi gyengeséget és küzdelmet. Thomas Mann ugyanis rendkívüli harcot folytatott önmagával, a vágyaival.
Katia sohasem olvasta a naplókat. Tudomást vett a létezésükről, de valószínűleg félt is felnyitni a mintegy ötvenkilónyi füzetet. Jensék persze nem átallják kiteregetni a családi szennyest, de azért érezhetően rajongók maradnak, és éppen ez a rajongás akadályozza meg őket abban, hogy igazán meglepő dolgokat vagy szemérmetlenül igazat állítsanak. Az, hogy Thomas Mann sohasem elégítette ki a feleségét, és tulajdonképpen örült annak, hogy a nemi élvezetekről mindketten csendben letettek, önmagában még nem ad hozzá semmit sem Katia lelkének, sem a Mann-művek megértéséhez.
A Frau Thomas Mann ennek a kerékpározni igen, de vendéget fogadni nem vagy csak ímmel-ámmal szerető asszonynak a története, aki 1980-ban bekövetkezett haláláig az egyik legfontosabb asszony volt Európában. És bár sok olyan apróság is kiderül belőle Mannékról - napnál is világosabb lesz, hogy ebben a családban csak a gyerekek, a két renitens, Erika és Klaus tudott és mert káromkodni, ocsmány szavakat használni -, ami nem lényegtelen, azért főként csak az apró, és a művek mellett a semmibe vagy az irodalomtörténetbe vesző dolgokról szól. Olyan dolgokról, amelyekre mindannyian kíváncsiak vagyunk: mert megnyugtató tudni, az európai szellem hatalmasságai is vér-hús emberek. Hogy a Mannok fajtája sem más. És hogy igaz Kőműves Kelemen állítása: a nagy műhöz bizony asszony kell.
A szöveg, Blaschtik Éva fordítása miatt, helyenként kellemetlen: az írásjegyek nem megfelelő használata néhány részt egyszerűen érthetetlenné tesz. Olyik mondaton átüt a német eredeti, de szerencsére azért a fordítást - amint az eredeti szöveget is - a Mann-művek (illetve fordítások) stílusa határozza meg. Jensék megtermett németje néha legyűri a magyart. A könyvet kimerítő jegyzetapparátus, remek időrendi és névmutató, valamint az e sorozatnál sajnos már megszokott fénymásolat-minőségű képek egészítik ki.
Európa Könyvkiadó, 2006, 452 oldal, 2600 Ft
