Nyolc kis kritika

  • Narancs
  • 2006. július 13.

Zene

Nyolc kis kritika

Concerto Köln a neve annak a régizenés együttesnek, amely érdekes lemezeket produkált az elmúlt években, legutóbb például a Sarband elnevezésû németországi török bandával állt össze, hogy felfrissítse kissé a bécsi klasszika repertoárját (lásd: MaNcs, 2005. július 7.). Vadonatúj CD-jük persze a Mozart-évhez kapcsolódik, agyonjátszott darabok (A varázsfuvola nyitánya, Kis éji zene) mellett kevesebbet szereplõ mûveket (Les petits riens, A színigazgató nyitány) raktak egymás mellé. A cél ezúttal is a hangzás meglepõbb elemeinek elõtárása, kis kérdõjelek a tradíció mellé, a zenehallgató fül gyomtalanítása. A varázsfuvola nyitányában ez sikerül is, ám a zene drámaisága, hatalmas dimenziói elsikkadnak, nem világdráma bevezetõje ez, hanem inkább zsánerdarab, noha kétségkívül bájos. Ilyen kedves kedéllyel, táncos udvariassággal lépeget elõre a D-dúr divertimento is (K. 136/ 125a), a vonósok nagyszerû teljesítménye ez. Hogy a csembaló használata mennyire indokolt, azon tipródjanak a zenetudósok, a hallgatónak nem bántó a ciripelése. A zárótétel valóban Presto - nagy száguldás. És ha még eddig nem emeltük szájunkhoz a pohár rajnait, A színigazgató nyitánya után biztosan dugóhúzó után nyúlunk; remekmû ez pompás elõadásban, remek tempókkal, pregnáns fúvósokkal, tökéletesen áttekinthetõ szólamvezetéssel: Anton Steck, a dirigens és elsõhegedûs pompás munkát végzett, és a kellemes hangulat mellett még a kurta darab erõs szenvedélyeit is képes érzékeltetni. A Kis éji zene remek zárlat, különösen a finálé hihetetlen energiabombája robban nagyot - még egy pohárral!

- csont -

Universal/Archiv, 2006; összidõ: 70.42

****

Philip K. Dick: Csordulj könnyem, mondta a rendõr Ha eszméletvesztés után ismeretlen világban térsz magadhoz, annál csak egyvalami rémisztõbb: mikor a kóválygó fejedben újra letöltõdõ nagyváros ugyanaz, mindenre emlékszel, rád viszont senki. Barátaid a nevedet sem ismerik, a papírjaid eltûntek. Ami egy rendõrállamban nem életbiztosítás. Errõl a pontról rántja betûörvénybe a vigyázatlan olvasót Philip K. Dick legújabb hazai kiadású regénye, az egyszerre túlírt és a megszokott stílusától elütõ gyanús atipikussággal lezárt 1974-es Flow my tears, the policeman said. Azt bizton mondhatjuk, csak ínyenceknek való, kezdõknek határozottan ellenjavallott. A diktatúrák kollektív énjét felületesen ismerõk csodálkozhatnak, Dick eme mûvére hogyhogy nem csapott le az átkosban valamelyik kiadó. A bipoláris földgolyó keleti oldala számára a téma látszólag isteni: a vietnami fiaskót emésztgetõ USA-ban szükségállapot van, a lázongó campusokat a Nemzeti Gárda alakulatai zárják körül. A személyi igazolvány létfeltétel: akinek nincs, büntetõtáborba hurcolják. Csakhogy a mélységet takaró felszíni kulisszákból lépten-nyomon orwelli áthallások bújnak elõ. A mindenható rendõrség által letartóztatott lázadókat itt ugyancsak a nemszemély jelzõvel illetik. A könyv nem az 1984 társutas antitézise, hanem Nyugatra kivetített posztmodern tükörvilága, (sajátosan morbid dicki látásmóddal), ahol a Gondolatrendõrség már tudattorzító pirulákkal szeretné uralni a múltat. S kitûnõ példája annak, hogy az idõ haladtával miként alakul egy SF-gyöngyszem jövõvízióból korrajzzá. Dick könyvei gyakran hitelesebben ábrázolják a hetvenes évek mennyországból lidércnyomásba forduló pszichedelikus nihiljét, mint a "rendes" irodalomba beolvadó, lassanként klasszikussá züllõ egykori nonkonform guruk. Hogy a PKD-életmû nemigen fog kötelezõ olvasmány szintjére hanyatlani, arra még a furán rendhagyó Csordulj... is jó bizonyíték.

PLT

Agave Könyvek, 2006; fordította: Pék Zoltán, 204 oldal, 2280 Ft

****

Superman visszatér Ha ekkora lendülettel folytatódik a képregények megfilmesítése, lassan nem marad megmentésre váró földlakó. A számtalan hihetetlen képességgel megáldott e világi vagy ide épp hogy visszatérõ szuperhõs közül abszolút prioritást élvez a mindegyikük atyjának számító, rangidõs Superman. A komoly identitásproblémákkal és szocializációs zavarokkal küszködõ héroszok nagy öregjével szemben azonban kemények az elvárások. A klasszikus széria istenített fõszereplõje, Christopher Reeve nimbuszának tükrében a Földet naponta megmentõ Clark Kent-Superman mítoszának újbóli megmozgatása eleve nem közönséges halandónak való feladat. Az elsõ (1978-as) adaptáció újrája vagy éppenséggel a sorszám szerinti ötödik folytatás helyett ezúttal inkább továbbgondolták a kék-piros pizsamás õrangyal kalandjait. Superman visszatérése állítólag a legek mozija - ebbõl csak annyi igaz, hogy filmre (markentingestül) ennyi pénzt még nem tapsoltak el soha. A hõsködésben tapasztalt Bryan Singer rendezõként eddig tucatjával fogyasztotta a mutánsokat - most persze ezzel az eggyel sem boldogul. A kozmoszból elszármazott idegen most többéves ûrbéli csavargás után planétánkra becsapódva irtózatos családi és egzisztenciális kalamajkába bonyolódik, ám a vizuálisan korrekt repkedésen és a fõhajtáson kívül más itt nemigen szuperál. A szuperembert alakító ismeretlen ficsúr élete szerepében bizonyíthatna, mindazonáltal pályafutása alacsony röptûnek ígérkezik. A mocsok Lex Luthor szerepét Kevin Spacey játssza; a nyár filmje miatta nézhetõ.

Balázs Áron

Forgalmazza az InterCom

**

Szép Ernõ: Fiú, lány. Elfeledett drámák Tényleg gyalázatosan bánunk klasszikusainkkal! Míg teszem azt Némethonban a legkisebb, ám némi figyelemre méltó szerzõnek is legalább egy kritikai kiadása és több monográfiája van, addig nálunk szívszorító tény, hogy Szép Ernõrõl egyetlen és szerfölött felületes könyvet írtak (Purcsi Barna Gyula, 1984-ben!!), és drámáinak utolsó kiadása 1975-ös keltezésû! Hiába Tandori hatalmas munkája, hogy kirántsa a feledésbõl ezt a csak a legmagasabb mércével mérhetõ nagy költõt, hiába Kertész Imre próbálkozása, aki tudja, hogy az Emberszag a magyar, úgynevezett holokausztirodalom csúcsa, Szép Ernõ továbbra is az irodalom (tetsz)halottja. Az új kötet (a szerkesztõ, Gyõrei Zsolt remek jegyzeteivel, igen szellemes utószavával) sokat tehet az ébresztés érdekében. Most döbbenten látjuk, hogy Szép Ernõ nemcsak a Lila ákác, a Patika és A võlegény színpadi szerzõje, és noha a most közöltek egyikének szintje sem éri el az említettekét, azért roppant érdekes és olykor egészen mellbevágó mindegyik. Mindjárt a Krémes címû kis jelenet, amely egy vidéki cukrászda idilljébõl vált félelmetesen abszurdba, mégpedig szinte magától értetõdõ eszközökkel. Amikor Fegyver Laji (micsoda név!) gondolkodás nélkül célba veszi a stelázsit, ugyan kinek ne jutna eszébe Ionesco vagy Mrozzek? Szóval lett volna itt magyar abszurd, de hát nem kellett senkinek. És akkor még nem is szóltam az Isten madárkái címû apróságban szereplõ Papagájról. Bámulatos kötet, vegye meg mindenki!

- banza -

Európa Könyvkiadó, 2006, 470 oldal, 2900 Ft

*****

16 utca A változatosság kedvéért kezdjük az írás végére tartogatott konklúzióval: igen, már megint beigazolódott, hogy hiába minden, a frissen növesztett bajusz, a szépen kerekedõ sörhas, a látványosan véreres szem és a többi autentikus külsõség, Bruce Willisnek ismételten nem sikerült kiizzadnia magából egy emberforma zsarufigurát. Mivel a többi résztvevõ, azaz a 16 utca összes alacsonyabb beosztású sztárja mind hozzá igazította játékát, róluk sem nagyon érdemes szót ejteni, a produkcióval azonban még nem végeztünk, hiszen az önmûködõ zsarufilmek díszpéldányához van szerencsénk. A 16 utca az a fajta, zsúfolt városrészeken, meredek háztetõkön és szûk hátsó lépcsõkön keresztül vezetõ menekülõs-rohangálós mozi, melyben a hiteles arcjátéknál jóval lényegesebb a hiteles lábmunka, a dramaturgiánál a logisztika, a párbeszédeknél a csattanó. Az effajta filmezés szigorúan technikai sport, mely a mûszaktól gondos tervezést, a színészektõl szigorú fegyelmet követel, hisz legalább olyan fontos, hogy a New York gyomrában menekülõ zsaru-csirkefogó párost mindig a megfelelõ szögbõl vehesse a kamera, mint az, hogy a sztárok ne nagyon térjenek le a mozgásuk irányát kijelölõ, zsírkrétával felkent nyilakról. Nem árt persze, ha olyan gyakorlott mûvezetõ irányítja a munkálatokat, mint Richard Donner, akinek egyedül a díszletfalak szigetelését nem sikerült megoldani, így olykor áthallatszik, hogy a szomszédban már megkezdõdtek Bruce Willis következõ nagyszabású akciófilmjének (munkacím: Mikor az uccán átment a tettes) elõkészületei.

- köves -

A Best Hollywood bemutatója

***

Idol Tryouts Two: Ghostly International Vol. Two A michigani Ann Arborban mûködõ Ghostly International Amerika egyik legkreatívabb elektronikus zenei kiadója - neki köszönhetjük ezt a dupla ízelítõt. A két korong tartalmában és stílusában is alaposan eltér egymástól - az elsõ, Avant-pop fantázianevet viselõ CD elõadói speciel leginkább minimalista elektro-popban utaznak. A nyolcvanas, sõt néha a hetvenes évek korai elektronikus zenéit idézõ hangulatok, hozzá melankolikus vokálok, futurisztikus melódiák és alapvetõen 4/4-es ritmusok, sokhallgatós és néhány igazán táncolós kompozíció. A számos ihletett elõadó és a megannyi érdekfeszítõ dal közül érdemes kiemelni a Skeletons & The Girls Faced Boys alkalmanként káoszba forduló, pszichedelikus elektro-folk mûremekét (Fit Black Man), a Kill Memory Crash sötét indusztriál diszkóját (Press + Burn) vagy Daniel Wang finom elektro-house vázlatát (Berlin House). Külön felhívnánk a figyelmet az amúgy is módfelett sokoldalú Solvent munkáira (itt éppen kettõ is található belõlük), Charles Manier-ra (a Bang Bang Lover megint csak a dülöngélõs neo-elektro-diszkó vonalat erõsíti) - miként a Mobius Bandra is: a Junior Boys által átkevert Loving Sounds Of Static lenyûgözõ és hipnotikus szerzemény. A maga nemében tökéletesen hallgatóbarát elsõ lemezt sajátosan egészíti ki az alapvetõen sötét ambient muzsikákat (meg gonosz, minimalista rajzfilmzenéket) tartalmazó második: nem éppen tablettás zene, és vállalati bulin sem fognak tõle bepörögni a HR-esek, viszont tökéletesen ki tudja kapcsolni figyelmes hallgatóját.

- minek -

Ghostly International/Neon Music, 2006

****

Valuch Tibor: Hétköznapi élet Kádár János korában Mindenképpen szórakoztató szép lassan végiglapozni a Mindennapi történelem sorozatban megjelent kötetet: gazdag, változatos, érezhetõen gondosan válogatott képanyagából szinte minden lapra jut valami gyermekkorunkban, felmenõink kacatjai között látott tárgy, ma már szinte groteszknek tûnõ élethelyzetet ábrázoló, elbûvölõ fotó. A címek, alcímek villódzóan színes mozaikkal kecsegtetnek: A munkáslakások berendezése; Lakodalmi dínomdánom; Politika és öltözködés; Test és szexualitás; A strand. A kiemelések, idézetek pedig mindennek a korabeli, kegyeskedõ-törleszkedõ reflexióját is bemutatják. Örömmel nyugtázhatjuk, hogy a szöveg nem ragaszkodik mereven az 1956-os határvonalhoz, hanem számos esetben - értelemszerûen - 1945-tõl fut neki a mindennapi élet egy-egy metszetének.

A sorozat - importált - szerkesztési elveinek megfelelõen jól látható az enciklopédikus szándék: ne maradjon olyan mozzanata a Kádár-korszak hétköznapjainak, amirõl ne találnánk legalább néhány mondatot a kötetben, ami elsõ látásra kifejezetten ígéretes. Aki azonban valamennyit is tud ezekrõl az évekrõl, és célzottan keres rá az élet egy-egy szférájára - amit tárgymutató is segít -, az olykor elégedetlenséget érez: alig kap többet (konkrétabbat, árnyaltabbat) az adott kérdésrõl, mint ami a kor átlagembere számára mondhatni - sõt: kifejezetten - unásig ismert volt. Sok mindenrõl viszonylag kevés - bár tény, hogy a szerzõ, ahol csak teheti, igyekszik minél több reflexióval, történeti összefüggéssel rendet teremteni a valóság káoszában, a minden bizonnyal rögzített keretek között. Ezáltal a kor képe azért a hangulati szinten túl is összeáll. Az illusztrációk pedig sokszor kifejezetten szellemes asszociációkkal lendítik tovább az olvasót a letûnt idõk puszta szemlélésének aha-élményétõl.

- kyt -

Corvina Kiadó, 2006, 191 oldal, 5990 Ft

****

Estély habfürdõvel Megrögzött szokásunk, miszerint elõhalászunk valami marhaságot a hatvanas évekbõl, és öt csillaggal ajánljuk, az elsõ megközelítésben tûnhet merõ eszképizmusnak (megrögzött szökésünk), de - mint azt a jelen leirat is igazolja - van, mikor konkrét dologhoz is kötõdhet. Már amennyiben annak fogható fel egy nyilván okkal elfelejtett, tán említésre sem méltó ripacs halálának közelgõ - csak kalligráfiájában kerek - évfordulója. Peter Sellers július 24-én halt meg - 26 éve. A rózsaszín párduc Clouseau felügyelõje tette világhíressé - hát, láttunk már jobbat is. Akkor miért fontos nekünk mégis? (Vagy másoknak? Roger Lewis bestseller[s]-ébõl 2004-ben film is készült [The Life and Death of Peter Sellers], mely arról szól, amit ígér, s az Oscar-díjas Geoffrey Rush [Ragyogj!] domborítja benne a nevezettet, a bentebb tárgyalt Charlize Theron oldalán, a múlt héten itt emlegetett 24-gyel nevet szerzõ Stephen Hopkins rendezésében.) Mert fontos, annyi szent! Leginkább azért, mert személyében az utolsó Chaplint (értsd: a csetlõ-botló figura talán utolsó valamennyire is hiteles képviselõjét) tisztelhetjük. Bár játszott "komolyabb" dolgokban is, mást ne mondjak, Stanley Kubrick Dr. Strangelove-jában, de nem azért szeretjük. Hanem azért a hatvan-egynéhány marhaságáért, amilyen ez az Estély habfürdõvel is. Szerencsétlen indiai statisztát ad benne, aki jelenésre várva a robbantószerkezet indítókarján akarja becsatolni a szandálját, minek a legfontosabb díszlet látja kárát... és így tovább, kínban kacagva.

Mert mi a nevetséges hülyékért vagyunk oda... Nagyon.

- tévésmaci -

Örökmozgó, 16-án, fél 9-kor

*****

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.