Opera

Adjuk döntetlenre!

Richard Strauss: Capriccio

Zene

Szöveg vagy zene, zene vagy szöveg - vajha melyiket illeti meg az elsőség az operában? E kérdés körül forog Richard Strauss utolsó operája, amelyet még maga az idős komponista emelt a hattyúdal kitüntetett rangjára - méghozzá az egész pályafutására olyannyira jellemző tudatossággal.

Aminthogy Richard Strauss alkotói karakterére és imponáló eszességére vall az 1942 októberében, Sztálingrád és El-Alamein csatáival párhuzamosan bemutatott Capriccio jószerint teljes megvalósítása. Az opera műfajára és benne egyszersmind saját életművére reflektáló zeneszerzői műgond, a váltott librettisták (Stefan Zweigtől a müncheni ősbemutatót vezénylő Clemens Kraussig) tudatos terelgetése, s egyáltalán az a historizáló játék, az a "bohókás eszmefuttatás", amely egészen a 18. század hetvenes éveiig lábalt vissza az időben, hogy a művész számára legfontosabb témákról, önmagáról és mesterségéről valljon - persze ide-oda kacsintgatva - az egyfelvonásos zenei eszmecsere, a társalgási opera közepette: mindez sűrítetten érzékelteti velünk Strauss zenés színházi metódusát. Szép és bölcs, s egyúttal "szép" és "bölcs" opera a Capriccio, amelyről némi rosszmájúsággal elmondható ugyan, hogy önismétlésben fogant és unalommal terhes, de amely még úgy is érdekfeszítő megismernivalót kínál a közönség számára, hogy a majd két és fél óra alatt körbejárt alapkérdésre már az első negyedórában megszületik az érvényes válasz: szöveg és zene.

Megismerésről beszéltünk, hiszen hiába a lemez- és DVD-piac kínálata vagy épp a Met pár éve vetített élő közvetítése, a Capriccióval úgy igazándiból, színről színre csak most találkozhatott a budapesti közönség, hála a Kocsis Zoltán által keresztülvitt magyarországi bemutatónak. A bemutatónak, amely már-már tökéletes lehetőséget teremtett az ismerkedésre: a zenei kivitelezés nívója, az erős nemzetközi szereposztás és a figyelmet egy-két kulcsmozzanatra összpontosító rendezés révén. Az utóbbin kezdve, Rebekka Stanzel rendezése a szépséges Grófnő szerelméért egyként epedő költő és zeneszerző férfiúi és művészetelméleti versengését, valamint a zenés színház működése körül forgó cselekmény egészét a szentimentális, derűs, majd gunyoros regiszterben felmutatva és a színháziasság eredendően ezerszer kijátszott jellegét kiemelve tárta elénk - Markus Pysall dimbes-dombos kastélybelsőt mutató színpadképébe simuló módon. Méghozzá jó érzékkel és karikírozó ügyességgel irányítva figyelmünket az opera gúnyban pácolt kulcsmonológjára, ahol is a nagyralátóan önnön síremlékét is megszövegező színigazgató "mai műveket" követel a művészektől, amelyek a "nép szívéhez szólnak". A patetikus La Roche direktor a mindenkori népbarát diktatúrák szellemében, s már-már Zsdanovot előlegezve serkent remekművek megalkotására: Franz Hawlata énekesi és színészi szempontból egyaránt a tökélyt kísértő előadásában.

A kiváló operai komikus, a német basszbariton Hawlata volt alighanem a budapesti bemutató legnagyobb alakítóművésze, ám rajta kívül is egy sor remek teljesítménnyel találkozhattunk. A szép és okosan merengő, választani képtelen Grófnőt az aradi születésű bécsi művésznő, Ildikó Raimondi énekelte és játszotta: finom eleganciával, a straussi életmű reminiszcenciáit élményszerűen felidézve, igaz, a hosszú zárómonológhoz érkeztében egy kissé már kifáradva. Kedvesen üresfejű s a színházért érzékiesebben rajongó bátyját az ugyancsak nemzetközi hírnevű nagyság, a remek kiállású Bo Skovhus adta, s ha a német szöveg adekvát kiejtése olykor kihívást is jelentett számukra, hát remekelt a két, hazai erőkből válogatott főszereplő, a költőt játszó Haja Zsolt és a színésznőként fellépő Meláth Andrea is. S az egész produkció felett-alatt ott őrködött a zenekari árokból irányító Kocsis Zoltán, akinek karmesteri teljesítményét nem is elsősorban az operát indító - voltaképpen egyetlen - slágerszám, a nyitány szerepét betöltő eszményszép vonósszextett megszólaltatása érzékeltette, mint inkább a részletek kidolgozására és a nagy egészre, a Nemzeti Filharmonikusok együttesére és a Nemzeti Énekkarból kiemelt szólistákra egyként ügyelő, minden pillanatban eleven figyelem, amely oly erőteljesen és meggyőzően érvelt a legutolsó Strauss-opera értéke mellett.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 11.

Neked ajánljuk

Nem alszik

Mégis ki ölte meg a nagy pofájú, felfuvalkodott amerikai rendezőt? A producer, akit megzsarolt; a forgatókönyvíró, akinek vízióját tönkre akarja tenni – esetleg a főszereplő színésznő, akinek részegen félreérthetetlen ajánlatot tett; vagy talán annak férje, akivel még össze is verekedett?

Túl sok

  • Sándor Panka

A nézőteret sűrű köd borítja, a színpadképet a szürke szín dominálja. Ferdén elhelyezett ajtók keretezik a színpad közepére állított lépcsősort (díszlet, jelmez: Tihanyi Ildi).

Egy doboz lenne

Zuhog az eső, Martin többszöri eltévedés után jut el az Ardennek mélyén lévő a faluba, ahol régen nem látott apja meghalt. Mivel az apja kimondottan azt kérte, helyben hantolják el, ám a temető már tele van, Martin a furcsa sírásó segítségével egy rejtélyes, sok-sok éve nem látogatott sírt akar kiüríteni.

Ki a hülye?

  • Sándor Panka

A színpadon két forgatható szobabelső, a kettő között szintén mozgatható, jellegzetes zöld falusi kerítés. Az elemek mobilizálásával a történet összes helyszíne megjeleníthető. Kovács Dániel Ambrus nem csak rendezte a darabot, ő tervezte a látványt is, s az nem csak az ötletes térkonstrukciók miatt működött. A kopottas szobabelsők úgy teremtenek sivár atmoszférát, hogy közben furcsa nosztalgiát is érzünk irántuk.

Nemesítő idő

Huszonhárom év után újra találkozik egy Férfi és egy Nő. Egykor szerelmespár voltak, ma valami megkésett randevúszerű találkozójuk van egy kölcsönlakásban. Néhány retrónak ható bútor, mázas kisszobor meg klasszik nipp veszi őket körül, a háttér meg egy méretes faliszőnyeg, cirkuszi vagy farsangi jelenettel. A Nő Amerikában él, a Férfi itthon maradt.

Tartsd szárazon a tésztát!

  • Kiss Annamária

Mintha vége lenne az előadásnak, tapsolnánk, ám szólítanak az alkotók, hogy foglaljunk helyet a színpad egyik vagy másik szélénél attól függően, szerintünk bűnös vagy ártatlan az ókori görög hősnő. De nemcsak térfelet választunk, meg is kell védenünk az álláspontunkat. A két csoport, szokatlan módon sok mindenben egyetért, megérti egymást. Érvényes vita bontakozik ki.

Hogy igaz legyen

  • Antoni Rita

Nehéz nem észrevenni, hogy a Libri könyvesboltjaiban egy ideje, pontosabban amióta az államilag bőkezűen támogatott Mathias Corvinus Collegium Alapítvány (MCC) beszállt a Libri–Bookline kiadócsoportba, központi helyen, gúlákba állítva díszelegnek az MCC Press „genderellenes” (azaz, a feminista és LMBTQ jogi törekvéseket lejáratni igyekvő) kiadványai, jelentős ellensúlyozás nélkül.

Az iskolapénz

Múlt pénteken öt, a polgári engedetlenségi akciósorozatban részt vevő fővárosi középiskolai tanárt rúgtak ki a fővárosi Kölcsey Ferenc Gimnáziumból. E hét elején az illetékes tankerület vezetője személyesen adott át írásbeli figyelmeztetést a zuglói Szent István Gimnázium három pedagógusának.

Akkor minek?

A hét elején az Országgyűlés elfogadta azokat a törvényjavaslatokat illetve -módosításokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a kormány ki tudja énekelni az uniós források egyelőre felfüggesztett részét, 7,5 milliárd euró végösszegben, az Európai Bizottságtól és az Európai Tanácstól.