Aminthogy Richard Strauss alkotói karakterére és imponáló eszességére vall az 1942 októberében, Sztálingrád és El-Alamein csatáival párhuzamosan bemutatott Capriccio jószerint teljes megvalósítása. Az opera műfajára és benne egyszersmind saját életművére reflektáló zeneszerzői műgond, a váltott librettisták (Stefan Zweigtől a müncheni ősbemutatót vezénylő Clemens Kraussig) tudatos terelgetése, s egyáltalán az a historizáló játék, az a "bohókás eszmefuttatás", amely egészen a 18. század hetvenes éveiig lábalt vissza az időben, hogy a művész számára legfontosabb témákról, önmagáról és mesterségéről valljon - persze ide-oda kacsintgatva - az egyfelvonásos zenei eszmecsere, a társalgási opera közepette: mindez sűrítetten érzékelteti velünk Strauss zenés színházi metódusát. Szép és bölcs, s egyúttal "szép" és "bölcs" opera a Capriccio, amelyről némi rosszmájúsággal elmondható ugyan, hogy önismétlésben fogant és unalommal terhes, de amely még úgy is érdekfeszítő megismernivalót kínál a közönség számára, hogy a majd két és fél óra alatt körbejárt alapkérdésre már az első negyedórában megszületik az érvényes válasz: szöveg és zene.
Megismerésről beszéltünk, hiszen hiába a lemez- és DVD-piac kínálata vagy épp a Met pár éve vetített élő közvetítése, a Capriccióval úgy igazándiból, színről színre csak most találkozhatott a budapesti közönség, hála a Kocsis Zoltán által keresztülvitt magyarországi bemutatónak. A bemutatónak, amely már-már tökéletes lehetőséget teremtett az ismerkedésre: a zenei kivitelezés nívója, az erős nemzetközi szereposztás és a figyelmet egy-két kulcsmozzanatra összpontosító rendezés révén. Az utóbbin kezdve, Rebekka Stanzel rendezése a szépséges Grófnő szerelméért egyként epedő költő és zeneszerző férfiúi és művészetelméleti versengését, valamint a zenés színház működése körül forgó cselekmény egészét a szentimentális, derűs, majd gunyoros regiszterben felmutatva és a színháziasság eredendően ezerszer kijátszott jellegét kiemelve tárta elénk - Markus Pysall dimbes-dombos kastélybelsőt mutató színpadképébe simuló módon. Méghozzá jó érzékkel és karikírozó ügyességgel irányítva figyelmünket az opera gúnyban pácolt kulcsmonológjára, ahol is a nagyralátóan önnön síremlékét is megszövegező színigazgató "mai műveket" követel a művészektől, amelyek a "nép szívéhez szólnak". A patetikus La Roche direktor a mindenkori népbarát diktatúrák szellemében, s már-már Zsdanovot előlegezve serkent remekművek megalkotására: Franz Hawlata énekesi és színészi szempontból egyaránt a tökélyt kísértő előadásában.
A kiváló operai komikus, a német basszbariton Hawlata volt alighanem a budapesti bemutató legnagyobb alakítóművésze, ám rajta kívül is egy sor remek teljesítménnyel találkozhattunk. A szép és okosan merengő, választani képtelen Grófnőt az aradi születésű bécsi művésznő, Ildikó Raimondi énekelte és játszotta: finom eleganciával, a straussi életmű reminiszcenciáit élményszerűen felidézve, igaz, a hosszú zárómonológhoz érkeztében egy kissé már kifáradva. Kedvesen üresfejű s a színházért érzékiesebben rajongó bátyját az ugyancsak nemzetközi hírnevű nagyság, a remek kiállású Bo Skovhus adta, s ha a német szöveg adekvát kiejtése olykor kihívást is jelentett számukra, hát remekelt a két, hazai erőkből válogatott főszereplő, a költőt játszó Haja Zsolt és a színésznőként fellépő Meláth Andrea is. S az egész produkció felett-alatt ott őrködött a zenekari árokból irányító Kocsis Zoltán, akinek karmesteri teljesítményét nem is elsősorban az operát indító - voltaképpen egyetlen - slágerszám, a nyitány szerepét betöltő eszményszép vonósszextett megszólaltatása érzékeltette, mint inkább a részletek kidolgozására és a nagy egészre, a Nemzeti Filharmonikusok együttesére és a Nemzeti Énekkarból kiemelt szólistákra egyként ügyelő, minden pillanatban eleven figyelem, amely oly erőteljesen és meggyőzően érvelt a legutolsó Strauss-opera értéke mellett.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 11.
