Magyar Narancs: Évek óta tervezték a zeneakadémiai képzés beindítását, mire 2007-ben végül megkezdődhetett az oktatás az új tanszéken. Mi volt az oka a késlekedésnek?
Richter Pál: A korábbi próbálkozások során a zeneakadémiai vezetésnek az volt a véleménye, hogy az elképzelés mögött nem áll megfelelő szakmai tartalom. Ez azért érdekes, mert miközben büszkék vagyunk a magyar népzenekutatás nagyjaira, a gyakorló népzenész mint szakma egyáltalán nem volt elismert. Ennek talán egyik oka, hogy a népzene művészi előadása, színpadra vitele mindig mellékvágányra csúszott. Az ötvenes-hatvanas években az volt a divat, hogy a népzenét "alapanyagként" használták fel, és számos zeneszerző keresett elég jól abból, hogy az állami népi együtteseknek komponáltak és koreografáltak műsorszámokat. Ez így ment egészen addig, amíg Sebőék el nem kezdtek utánajárni, hogyan szólhat az eredeti népzene, vajon megtanulható és felhasználható-e. Természetesen kiderült, hogy igen, de erről a fegyvertényről a hivatalos oktatási intézmények sokáig nem akartak tudomást venni. Főként azért, mert volt egy nyíltan nem is mindig kimondott általános vélekedés, mely szerint a népzenét csak kutatni lehet, megtanulni nem. Valójában a korábbi zeneakadémiai elutasításokban is ugyanez köszönt vissza: a népzenét csak azok tudják jól megszólaltatni, akik a paraszti közösségben "nőttek bele" a hagyományba.
Fotó: Simonyi Balázs
MN: A komolyzenészek miért viseltetnek még ma is ellenszenvvel a népzene iránt?
RP: Ez mostanában már kevésbé tapasztalható, de még mindig nem szűnt meg teljesen. Tudomásul kellene vennünk, hogy a műfajok különbözőek. A népzene alapvetően közösségi műfaj, ráadásul az a része, ami a hetvenes évektől kezdve a táncházon keresztül a közhasználat részévé vált, kifejezetten szórakoztató zenének számít. És milyen jól lehet rá táncolni! Ha egy fiatalember megtapasztalta, hogy a lányokat át is ölelheti, forgathatja, teljesen más élményt szerzett, mint amikor egymástól két méterre táncoltak a diszkóban. Valójában egy generációk óta használt, készen kapott kultúrkincs ez, amit élvezet művelni. Egy népzenész számára a fellépés nem jelent olyan jellegű szellemi összpontosítást, mint egy komolyzenésznek. Jól játszani a népzenét sem könnyű, csak másutt van a nehézsége, mint például egy klasszikus hegedűversenynek. Ezt tudomásul kell venni.
MN: Kérdés, hogy be lehet-e illeszteni a népzene oktatását olyan elméleti keretek közé, ami egy zeneesztétának vagy etnomuzikológusnak megfelelő képzést ad.
RP: Be lehet. Egy jó népzenésznek tájékozottnak kell lennie az európai zenekultúrában, a klasszikus zenében és a dzsesszben is. Ismernie kell a népszokásokat, mert az általa játszott zene főként ebben a funkcióban létezik, létezett. Tájékozottnak kell lennie a nyelvjárásokban, és még számos területen. Ez nagyon összetett művészeti ág, és a zenész könynyen félrecsúszhat benne.
MN: Félrecsúszhat?
RP: Például a hetvenes évek végétől kezdve a bukaresti rádióban sokat játszottak törökös-balkáni dallamokat, melyeket aztán a magyarpalatkai zenészek is felvettek a repertoárjukba, ami nem meglepő, hiszen minden fiatal a divatos dallamokat várta el tőlük. Ezek után jött a lelkes, de tájékozatlan táncházi zenész Magyarországról, felgyűjtötte a palatkai zenekartól a dallamot, ami kisvártatva mint hagyományból származó dallam terjedt szét a hazai táncházas körökben. Magyarán tudnunk kell, hogy mit játszunk. Egy komolyzenész értelemszerűen tisztában van azzal, hogy Bachot vagy Beethovent játszik, de a népzenész számára a nehézség abban rejlik, hogy nincs kottája, amire rá lenne írva a szerző. Ez az információhiány olyan mértékű dallam- és stílusismeretet követel meg a népzenésztől, amire általában sem a komolyzenészek, sem a közönség nem gondol.
MN: A hagyományos paraszti kultúra mostanra jóformán teljesen kiveszett a magyarlakta területekről. Vad elképzelés lenne, ha kimondanánk, a népzene terepe ezentúl nem a falvakban, hanem a városok utcáin keresendő?
RP: Itt bizonyos dolgokat ketté kell választani: ennek a zenei kultúrának a teremtő közege nem véletlenül volt a falvakban élő paraszti közösség.
MN: Mondok egy példát: a török hódoltságot biztosan megsínylette a 16-17. századi magyar népdalkincs, ellenben a tőlük átvett dallamrétegre manapság ugyanúgy a magyar folklór részeként tekintünk. Nem egy hasonló horderejű változás zajlik most is, amit egyszerűen csak tudomásul kellene vennünk?
RP: Hatások mindig érték a közösségeket, még a legelzártabbakat is, de ennek a közösségi létformának megvolt a saját rendje, amely szerint a hatásokat feldolgozta. A későbbi időkben azonban, amikor jóval gyorsabban kezdtek jönni a hatások, mint a közösség megszokott "alkotási és befogadási" tempója, és felbomlottak az életmódbeli kapcsolatok is, a közösségi teremtő folyamat is elkezdett megszűnni. Ez a zenei stílus a falusitól eltérő közösségi rendszerben nem tud termőre fordulni.
MN: Lehet bármiféle egységről beszélni az európai népzenében?
RP: A perifériaelmélet szerint a központokból a szélek felé haladnak az impulzusok. Ha megnézzük az európai perifériát, a skandináv országokat, Írországot, a Baltikumot, a mi térségünket és a mediterráneumot, akkor jól látható, hogy mindenütt jelen van az egységes európai zenei kultúra lenyomata. Nem véletlen, hogy egy norvég hegedűs játéka annyira ismerősen cseng a fülünknek. A dallamjátszó hangszert és az alatta megszólaló burdonszerű kíséretet, a tekerőlantot és a dudaszót mind a középkor hangzásvilágából örököltük, azóta hurcoljuk magunkkal az Európa peremvidékein élő más közösségekhez hasonlóan.
MN: Tetten érhető a véleménykülönbség a tanszék által megfogalmazott értékrend és a táncházmozgalom képviselői között. Utóbbiak közül például többen újból az iskolai kereteken kívül képzelnék el a népzene oktatását.
RP: Én nem hiszem, hogy van ilyen. A táncházmozgalom is kitermelte az évek során a maga oktatási rendszerét. Inkább arról van szó, hogy a kilencvenes években radikálisan felgyorsult az információáramlás, és a táncházmozgalom nem tudta tartani az ütemet azzal, hogy manapság bárki eljuthat bárhová, és könnyedén készíthet felvételeket a saját eszközeivel. Azt a fajta ellentétet, amit említett, sokkal inkább a koncertéletben látom, melyet erősen determinálnak a divathullámok és a pénz. Tudni kell hasznot is termelni, de ez nem mindig esik egybe azzal, ahogyan mi a műfaj tisztán szakmai alapú népszerűsítését elképzeljük.
MN: Számos zenész, aki önöknél szerezte a diplomáját, világzenével foglalkozik. Sarkos a megfogalmazásom: ha a tanszék mást tekint hiteles népzenének, mint amit a végzett hallgatóik játszanak, felmerül a kérdés, teljes mértékben elérik-e a képzéssel a céljukat.
RP: Fontos tudni, hogy itt alapvetően tanárképzésről van szó. Nem zeneszerzést oktatunk, arra megvannak az egyetemünkön a megfelelő műhelyek. Figyelembe kell vennünk, hogy mit tudunk egyáltalán tanítani. A klasszikus zenében például az egyes stíluskorszakok legjellemzőbb vonásait, de azt nem, hogy egy-egy zseniális zeneszerző ezekből a hatásokból mit hozott össze. A világzene azért sem tanítható, mert nagymértékben épít az egyéni leleményre és kreativitásra. A népzenében azt tudjuk tanítani, amit a kutatók összeszedtek, amiből kirajzolódik egy európai viszonylatban is nagyon érdekes hagyomány képe. A népzenénknek van az egész nyelvterületen átívelő, minden tájegységben fellelhető közös része, az ereszkedő dallamú, pentaton-kvintváltó stílus, és emellett léteznek a nagyon gazdag, kisebb-nagyobb tájegységekre jellemző helyi hagyományok. Más népeknél ez koránt sincs így: a különböző területeken lakó románságnak például kifejezetten eltér egymástól a népzenéje. Náluk nincs olyan, az ősi közös stílusból eredő kapocs, ami a magyar népdalkincset jellemzi. Tehát a hagyományt meg tudjuk tanítani, amennyire lehet, teljes gazdagságában, de az már mindenkinek a maga dolga, miként sáfárkodik a tanultakkal.
MN: Veszélyt jelent a népzenére a világzene, mert könnyebben befogadja a közönség?
RP: A népzenét besorolták a világzene alá, holott két külön kategóriáról van szó. Egy kritikában olvastam, hogy csekély - bár létező - a valószínűsége annak, hogy születik még egy olyan kvalitású magyar zeneszerző, mint Bartók Béla, de az végképp nem fog megtörténni, hogy a művei népzenévé válnak. A világzenéből szintén nem lesz népzene. Azzal nincs semmi gond, ha valakinek megtetszik egy világzenei produkció, mert ennek alapján elkezd esetleg érdeklődni, és eljut a népzenéhez is.
MN: Fel tudják vértezni olyan tudással a hallgatókat, amelynek birtokában népzenét tudnak írni?
RP: Azt biztosan nem fognak. Ha valamit papírra vetnek, az onnantól kezdve a műfaj általunk használt értelmében már nem számít népzenének. Azért fogalmaztam így, mert mi a népzenét még a magunk számára tágabb értelmezésben is nagyjából úgy használjuk, ahogy Bartók tekintett a parasztzenére, Nyugaton viszont sok helyütt minden népzenének számít, amit a nép játszik. Mi a népzenét mindig a közösségi funkcióhoz és egy folklorizálódási folyamathoz kötjük.
MN: Jól értem tehát, hogy húzható egy határ az időben, hogy eddig volt népzene, de a továbbiakban már nem létezik?
RP: Elég nehéz határvonalat húzni. Beethoven életművéhez hasonlóan kell elképzelni, amely szintén nem fog már gyarapodni, hacsak elő nem kerül egy eddig ismeretlen műve valamelyik archívum vagy kottatár mélyéről. Az más kérdés, hogy annak a "függönylehúzási" félelemnek, amely Bartókék óta folyamatosan tetten érhető a népzenekutatók körében, szerencsére nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Sokkal összetettebb folyamatról van szó valójában, és ha nem történik még egy olyan durva beavatkozás a falusi közösségek életébe, mint amilyen a szocializmus alatti iparosítás volt, akkor nem feltétlenül állja meg a helyét a kijelentés, hogy minden el fog veszni a népi kultúrából. Ma már egyszerűen úgy kell a felgyűjtött és megismert népzenei repertoárra tekinteni, mint bármely más kulturális alkotásra, ami egy adott korszakban keletkezett.
