Mau Mau: 8000 Km A kilencvenes évek olasz világzenéjében nagyjából azt jelentette a Mau Mau, amit a franciában a Les Negresses Vertes vagy Manu Chao: tengernyi befolyású, plebejus-punkos, köztéri izgatószert. Stílusát – a Mano Negra nyomán – patchankának nevezték, a neve mögött pedig az ötvenes évek kenyai függetlenségi mozgalma állt, bár a csavargókat és a bevándorlókat is így hívták a piemonte-i szlengben. Bármiképp is: a Mau Mau egy ragyogó: finom levegőjű és magával ragadó együttes volt – és maradt is, hál’ isten, miután most új albummal jelentkezett, tíz év durva hanyagolás után. Ez az új album éppen olyan, mint a régiek: azonnal táncolni kell rá, de közben semmi gagyi. Hanem dagad a kebel és kicsattan a szív, és úgy merülhetünk vele a mediterrán mélyére, hogy egy kis mexikói és perui kiruccanás is belefér. A három alapító: Luca Morino (ének, gitár), Fabio Barovero (harmonika), Tate Nsongan (ütőhangszerek) ugyancsak a régi, mellettük basszusgitár, dob, hegedű, fúvósok; éppen, mintha most kezdődne a sztori. Persze, ki tudja, miért is ne… (Godzillamarket/Universal, 2016)
Kristi Stassinopoulou & Stathis Kalyviotis: NYN Az 1956-ban született Kristi Stassinopoulou sokkal mélyebben kötődött a görög undergroundhoz annál, hogy istennőnek tekintsék a tradicionális irányzatok frontján. (Pedig megtehették volna már csak azért is, mert Mária Magdolnaként a Jézus Krisztus Szupersztár görög bemutatóján tűnt fel.) A hetvenes éveket mindenesetre a bizánci énekek és a görög népzenék kutatásával töltötte, már amikor a hippik közt nem a pszichedelikus rocknak hódolt. Komoly részt vállalt a Selana etnopunk együttes összehozásában is, együtt a minden hangszeren játszó Stathis Kalyviotisszal, akivel azóta házasságban és hűséges munkakapcsolatban áll. A lemezeik közül három is kiugró sikerrel járt: az Echotropia, a The Secrets of the Rocks és a Greekadelia a nemzetközi világzenei rádióslista első helyezettje volt. Hívták őket mindenhova a Montréali Jazz Fesztiváltól a New York-i Kennedy Centre-en át a londoni Barbicanig; de Kristi soha nem festett dívaként, hanem megőrizte földalatti fényét.
És most új albuma van, mely nemcsak nyerőbb az eddigieknél, de globálisan is padló. Éves szinten az első öt között fog végezni, ide a bökőt. Pedig semmi „rendkívüli”, csak, ugye, Kristi éneke és hozzá egy-két pengetős hangszer meg harmónium és perka, agyas elektronikába ágyazva. A címe azt jelenti, hogy „most”, de ebben a mélyre szívott jelen időben benne rejlik Kristi minden hagyománya a pszichedelikus rocktól a görög népzenén át a rembetikáig. Ezekből az ismerős hangokból egy olyan sajátos ízű univerzumot kerekítve ki, amelyben tetőtől talpig elementáris élmény alámerülni. És persze kötelező! (Riverboat Records/World Music Network, 2016)
Urgent Jumping! Kelet-Afrika hetvenes évekbeli tánczenéjéről meglehetősen szolid ismeretekkel rendelkeztem. A méltó ambíció hiánya mellett szerepet játszott ebben, hogy szemben az észak-, nyugat- vagy dél-afrikai irányzatokkal, ezt nem kapták fel a rádiók, és nemhogy lemezek, de kósza hírek sem terjedtek arról az égtájról. Idáig. Mert most John Armstrong londoni dj nekifeküdt, és addig hallgatta a kenyai, tanzániai, zambiai, zaire-i korongokat, míg megkésve bár, de törve nem, kiszemezhettem belőlük a magamét. Hogy mennyire fontos egy ilyen úttörő vállalkozás, azt aligha kell ecsetelni; hogy milyen grandiózus, azt pedig simán jelzi, hogy több mint ezer felvételből került ki az a huszonhét, amely erre a dupla CD-re került. Kinek a pap, kinek a papné: hozzám nem annyira a helyi értékű, inkább a soulos-funkos-rockos társaságok, az Orchestra Special Liwanza, a Sunburst Band, az Orchestre Congo Internationale, a L’Orch. Dar International kerültek közel. Annyira, hogy most aztán a nyomukban szimatolhassak még, még, még, mert, ugye, így megy az, amikor egy biznisz beindul… (Sterns Music, 2016)
Ceuzany: Ilha d’melodia A Zöld-foki-szigeteken befejeződni látszik a „Ki lesz Cesária Évora után a morna nagykövete?” tehetségkutató verseny. Nem lesz senki, nyugtázhatjuk, mert ahhoz a jelek szerint olyan kaliberű sors kéne, mint amilyen az övé volt. A Lusafrica kiadó persze évről évre újabb nevekkel áll elő, de Elida Almeida, Nancy Vieira, Lura és a többiek már a maguk útját járják, és ez így oké. Ceuzany a Cordas De Sol együttesben énekelt, mielőtt szólópályára tért. Az utóbbi évek legdurvább kereskedelmi sikerét az a zenekar követte el: Lume d’lenha című albumából harmincötezret adtak el a háromszázötvenezres Zöld-fokon. Ceuzany még nem büszkélkedhet ilyen mutatókkal, de amilyen könnyedén lecsúsznak a számai, még van remény… Semmi próbatétel, semmi kihívás, semmi megrendülés és semmi szárnyalás. Ceuzanynak persze kellemes a hangja, és jól is bánik vele, továbbá tudja, meddig terjed a határ: például esze ágában sincs saját dalokat írni. És amikor a kirívó tehetségű Elida Almeida dolgait énekli, még oda is kell figyelni. A többit meg majd elintézik a kereskedelmi rádiók. (Lusafrica, 2016)
alá
