Magyar Narancs: A Faithlesst sokan már egyfajta szellemidézésnek élik meg. Milyen érzés klasszikusnak lenni?
Sister Bliss: Fantasztikus! A zenénk már harminc évnél is régebben tart, miközben sok előadó hatása szinte csak percekig él. Ebből tudunk táplálkozni: az emberek visszajönnek hozzánk időről időre. De a zenénk nem csak a múltról szól, az All Blesssed című lemezünket 2020-ban adtuk ki. Nehéz volt, mert jöttek a koronavírus miatti lezárások, törölni kellett minden turnét, ami kissé eltérítette azt az albumot. De hamarosan megjelenik az új lemezünk is, annak Champions Sound lesz a címe. A Faithless zenéje mindig előremegy, és szeretném azt hinni, hogy az új dalok egyike-másika is akkora klasszikus lesz, mint az 1990-es években felvett zenéink. Ez persze nehéz, mert már a zene is egész máshogy terjed, és nehéz öt percnél hosszabb figyelmet szerezni. Szerencsések vagyunk azzal, hogy örökzöldeket is írhattunk, ráadásul új embereket is bevonzottunk a streamingnek köszönhetően. Az algoritmusoknak hála már nem kell az 1970-es években születni ahhoz, hogy elénk kerüljön az 1980-as vagy 1990-es évek zenéje. A fiam 18 éves, és egész nap 1990-es évekbeli klasszikus house-t hallgat. Ez ugyanolyan új neki, mint a ma írt zenék. Már nem kell félretenni ahhoz pénzt, hogy megvegyük a héten megjelenő legújabb lemezt, simán hallgathatunk akár Faithlesst, akár Rammsteint, akár Miles Davist. A világ összes féreglyukába bekerülhetsz zeneileg.
MN: Miközben a fiatal elektronikus zenészek óriási színpadokra állnak fel teljesen egyedül, te ragaszkodsz a zenekaros fellépéshez. Miért olyan fontos ez?
SB: A zenéd akkor él, akkor lélegzik, ha valódi hangszereken szólal meg. Annak idején Maxi mondta (Maxi Jazz, a Faithless 2022-ben elhunyt frontembere – F. Á.), hogy nem akar csak egy DJ-vel felmenni a színpadra maga mögött, és rászövegelni a zenére. Én rábólintottam úgy, hogy fel sem fogtam, hogy milyen őrült javaslat volt ez akkor: minden loopot, minden sávot, amit a stúdióban álmodtunk meg, meg kellett szólaltatni élőben. Óriási szellemi gyakorlat volt, hogyan hozhatjuk össze a stúdióban felvett hangokat egészen más környezetben. Aztán egyre fontosabb lett az élő zenekar, miután a Prodigy megmutatta a világnak, hogy a tánczenének nem kell a gettóban maradni, és ugyanúgy a nagyszínpadokra való, mint az R.E.M., a Linkin Park vagy Lenny Kravitz – velük azóta voltunk is már közös színpadon. Szóval úgy voltunk vele, hogy a tánczenét már nem lehet elnyomni, az a nagyszínpad része, és megy előre. Nem volt ez mindig így, egy időben sokan nagyon sznobok voltak, ha tánczenéről volt szó – Amerikában európai szemétnek gondolták. Volt idő, amikor az Egyesült Államokban diszkólemezeket akartak égetni a homofóbok, mert ez a zene a meleg közösségből jött. A Faithless-szel mi nem is álltunk meg a tánczenénél, olyan volt, mint amikor a haveroknak csinálsz válogatáslemezt: belefért a trip hop, az ambient vagy az opera is. Nagyon sokat szórakoztunk, és beletetettünk mindent, amit szerettünk. Szabadok voltunk, és szerintem az első lemezünkön érezhető szabadságnak köszönhetjük, hogy azóta ennyi albumot adhattunk ki.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
