Interjú

„Ezerféle érzelmet”

Bruno de Sá énekes

Zene

Jelenleg összesen három férfi szopránt ismerünk a világon, a brazil énekes egy közülük. Beszélgettünk a két szólólemezéről, a barokkról és a klasszikáról, és arról is, miért áll távol tőle Bach.

Magyar Narancs: Budapesti programjának első száma Mozart Exultate jubilate című darabja. Különleges kapcsolat fűzi ehhez a műhöz.

Bruno de Sá: Amikor elkezdtem énekelni tanulni, Nicolau de Figuei­redo, a híres brazil csembalista mondta először, hogy nem kontratenor, hanem férfi szoprán vagyok. Néhány év után pedig azt mondta, hogy el kell énekelnem ezt a darabot, mert Mozart nekem írta. Ezt addig férfiak sosem énekelték. Meghallgattam Kiri Te Kanawa felvételét, csodálatos volt. Elkezdtem tanulni, a második, lassú tételnél. Elég jól ment, azután az utolsó tétel, az Alleluja is. De amikor belefogtam az első áriába, egyáltalán nem bírtam elénekelni, nem ment sem a koloratúra, sem az egyensúly a legato meg az agilità között. Hónapokig tanultam, hiába. Félretettem bő két évre, de Nicolau mindig érdeklődött, hol tartok, én meg azt hazudtam neki, hogy tanulom. Amikor a vizsgakoncertemhez érkeztem, gondoltam, legyen benne egy nagyobb darab, nemcsak klasszikus operaáriák. Újra elővettem az Exultate jubilatét, és meglepő módon két hét alatt minden összeállt. Örültem, hogy megmutathatom Nicolaunak, de ő közben szívrohamot kapott és meghalt, mielőtt hallhatta volna. Valahányszor éneklem, előtte is tisztelgek. Amikor 2022-ben a második albumom, a Mille affetti programját összeállítottam, kicsit már belefáradtam a barokkba, mert az én szenvedélyem a klasszikus zene. Nem tudtam, milyen irányba megy majd a programunk, de ezt a darabot feltétlenül lemezre akartam énekelni.

MN: Miért olyan nehéz ez a darab?

BdS: Mozart ezt castratóknak írta, akik nagyon magas hangokat tudtak énekelni, jó támasztásuk volt, könnyedén vették a nagy ugrásokat. Persze ma, miután már nagy repertoárom van, nehezebb darabokat is énekelek, de azért ennek a darabnak a nyelvezete kihívás: az ugrások, a hatalmas koloratúraívek a harmadik tételben nem könnyűek. Persze lehet közben levegőt venni, de arra gondoltam, ha Mozart egybeírta, akkor én is így énekelem. Érzelmileg is borzasztóan telített, egyházi szövege van, de közben nagyon operaszerű. Amikor lemezre vettük, a barátaimon kívül senki nem ismerte ezt a történetemet Nicolauval. És az egész valahogy nem ment, a zenészek nem tudtak úgy játszani, ahogy szerettem volna. Leállítottam a felvételt és elmeséltem nekik a történetet, meg azt, hogy minden egyes ütemről tudom, hogyan szeretném. Legalább próbáljuk ki, ha nem megy, ne erőltessük, javasoltam. És egyre csak csorgott a könnyem, ott, a kamerák előtt. És lám, azonnal sikerült – még a zenészek ülésmódja is megváltozott.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.