Magyar Narancs: Budapesti programjának első száma Mozart Exultate jubilate című darabja. Különleges kapcsolat fűzi ehhez a műhöz.
Bruno de Sá: Amikor elkezdtem énekelni tanulni, Nicolau de Figueiredo, a híres brazil csembalista mondta először, hogy nem kontratenor, hanem férfi szoprán vagyok. Néhány év után pedig azt mondta, hogy el kell énekelnem ezt a darabot, mert Mozart nekem írta. Ezt addig férfiak sosem énekelték. Meghallgattam Kiri Te Kanawa felvételét, csodálatos volt. Elkezdtem tanulni, a második, lassú tételnél. Elég jól ment, azután az utolsó tétel, az Alleluja is. De amikor belefogtam az első áriába, egyáltalán nem bírtam elénekelni, nem ment sem a koloratúra, sem az egyensúly a legato meg az agilità között. Hónapokig tanultam, hiába. Félretettem bő két évre, de Nicolau mindig érdeklődött, hol tartok, én meg azt hazudtam neki, hogy tanulom. Amikor a vizsgakoncertemhez érkeztem, gondoltam, legyen benne egy nagyobb darab, nemcsak klasszikus operaáriák. Újra elővettem az Exultate jubilatét, és meglepő módon két hét alatt minden összeállt. Örültem, hogy megmutathatom Nicolaunak, de ő közben szívrohamot kapott és meghalt, mielőtt hallhatta volna. Valahányszor éneklem, előtte is tisztelgek. Amikor 2022-ben a második albumom, a Mille affetti programját összeállítottam, kicsit már belefáradtam a barokkba, mert az én szenvedélyem a klasszikus zene. Nem tudtam, milyen irányba megy majd a programunk, de ezt a darabot feltétlenül lemezre akartam énekelni.
MN: Miért olyan nehéz ez a darab?
BdS: Mozart ezt castratóknak írta, akik nagyon magas hangokat tudtak énekelni, jó támasztásuk volt, könnyedén vették a nagy ugrásokat. Persze ma, miután már nagy repertoárom van, nehezebb darabokat is énekelek, de azért ennek a darabnak a nyelvezete kihívás: az ugrások, a hatalmas koloratúraívek a harmadik tételben nem könnyűek. Persze lehet közben levegőt venni, de arra gondoltam, ha Mozart egybeírta, akkor én is így énekelem. Érzelmileg is borzasztóan telített, egyházi szövege van, de közben nagyon operaszerű. Amikor lemezre vettük, a barátaimon kívül senki nem ismerte ezt a történetemet Nicolauval. És az egész valahogy nem ment, a zenészek nem tudtak úgy játszani, ahogy szerettem volna. Leállítottam a felvételt és elmeséltem nekik a történetet, meg azt, hogy minden egyes ütemről tudom, hogyan szeretném. Legalább próbáljuk ki, ha nem megy, ne erőltessük, javasoltam. És egyre csak csorgott a könnyem, ott, a kamerák előtt. És lám, azonnal sikerült – még a zenészek ülésmódja is megváltozott.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
