Zene

Utazás a huszadik század mélyére - ezt kínálta a közönség számára a Concerto Budapest Gidon Kremert vendégelő hangversenye, amelynek programján az Éljük túl a Szovjetuniót! elnevezésű verseny két győztesét és egy holtában is diadalmaskodó zsenijét idézték a felhangzó kompozíciók.

Hármas befutó a nosztalgiáról és a jövőről, a táncról és az irodalomról meg más komoly dolgokról. Ezekről most sok szó esik, és még annál is jobb hallgatni. Kiváló áruk fóruma.

A svéd Meshuggah a kilencvenes évek közepén kezdett ismertebbé válni Destroy Erase Improve című lemezével, ami már akkor azt a zenét tartalmazta, amely mostanában djent néven válik egyre népszerűbbé. A Destroy egyesítette az akkoriban népszerűsége csúcsán lévő Pantera és a Machine Head intenzív metállemezeinek súlyosságát a Cynichez hasonló, dzsesszihletésű, progresszív bandák trükkös ritmusképleteivel, s később a zenekar ebből kiindulva fejlesztette tovább különös zenéjét.

"A hallgatók szétszéledtek, nagyon kínosan érezve magukat, mintha szégyenkeztek volna a Sosztakovics által nagy nyilvánosság előtt elkövetett zenei pimaszkodás miatt - amit sajnos nem ifjoncként, hanem negyvenéves férfiként követett el, ráadásul milyen pillanatban!" Egy visszaemlékezés szerint 1945 novemberében ilyen feszélyező rosszérzések közepette álltak fel a rádiókészülék mellől a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének székházában a Sosztakovics 9., Esz-dúr szimfóniájának első felhangzását végighallgató zenei szakemberek: inkább az előzetes politikai elvárások ismeretében, semmint a komponista teljesítményét kicsinyelve.

Kurt Vile "fiatal harmincas" énekes-dalszerző Philadelphiából, aki még véletlenül sem keverendő össze híresebb (majdnem) névrokonával, a neomarxista szórakoztató zene német titánjával; pláne, hogy vele ellentétben neki például konkrét tapasztalatai vannak a kizsákmányolt munkásosztály mindennapjairól, hisz karrierje korai szakaszában targoncakezelőként is dolgozott.

"Ami egykor préritűznek tűnt, arról utólag kiderült, hogy csárdás", írta Th. W. Adorno többek közt az 1. hegedű-zongora szonáta kapcsán (1956), amelyet éppen ő méltatott lelkesen a bécsi bemutatón, 1922-ben. Nehéz belekötni e kegyetlen ítéletbe, különösen egy magyarnak, aki egy külföldinél talán jóval érzékenyebben reagál a hamis retorikájú, "népiesch" hangvételre.

A csütörtök esti koncert előtt gondosan meghallgatjuk a !!! (kiejtve: chk chk chk) vadonatúj nagylemezét, a Thr!!!llert: bár továbbra is szellemesen szórakoztató zenét csinálnak (ami amúgy egészen direkten lassú-középtempós diszkós, néha szokatlanul popos), de valahogy hiányzik a korábbi albumok elementaritása. Azután megnézzük élőben a csettintős nevűeket, és hirtelen minden a helyére kerül: az új dalok szépen elnyerik helyüket a koncertprogram és az életmű kontextusában.

A kevesebb több - mi tagadás, gyanús egy közhely, amely sokszor a hiányt próbálja erény gyanánt eladni, s amely csak ritkán igazolódik be oly érzékletesen, mint a Müpa múlt heti két Verdi-produkciójának vizuális összevetésében.

Négy, máskülönben igen mozgalmas év telt el a Yeah Yeah Yeahs legutóbbi nagylemeze, az It's a Blitz óta, ami bizony eléggé hosszú idő. Hogy jelezzük, mennyire is az, talán érdemes gyorsan végigvenni, hogy mi is történt 2009 óta azokkal a zenekarokkal, amelyek a YYY-hez hasonlóan az előző évtized elején robbantak be az újrock-forradalomnak nevezett izé élvonalába, majd több-kevesebb (de inkább több) sikerrel dolgozták végig magukat a nullás éveken.

Egy kis bocsánatos leegyszerűsítéssel az arab ra•-rock királyaként szokás emlegetni az 1958-ban Oránban született Rachid Tahát. Egy ilyen címkének, ugye, éppen annyi súlya van, mint amennyire lufi, de ebbe most ne menjünk bele, inkább tegyük hozzá, hogy a zendülők királyáról beszélünk, akire pont úgy hatott a Sex Pistols és a Clash, mint a ra•kultúra.

Szerencsénk volt a hét végén: két olyan alkotót vehettünk közelről is szemügyre, akik számára az elektronikus zenekészítés valóban kreatív tevékenység, s akik jól hallhatóan gondolnak is valamit arról, amit csinálnak.