Lemez

Amy Winehouse: Lioness: Hidden Treasures

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2011. december 23.

Zene

Iparági babonák szerint a harmadik lemez hagyományosan az ún. vízválasztó, rendszerint ugyanis ezen a ponton dől el, hogy a szépreményű fiatal tehetséggel érdemes-e számolni hosszú távon. Amy Winehouse egy bizalomgerjesztő debütálás (ez volt a Frank 2003-ban) után három évvel jelentkezett a folytatással, a Back To Black címre keresztelt album pedig hamar igazi modern klasszikussá nőtte ki magát. A rekordeladásokat produkáló lemez a brit mainstream popzenét is alaposan felpezsdítette. Az elmúlt öt évben a tömegek hasztalan várták a harmadik Winehouse-lemezt, helyette viszont követhették a mindinkább egy részeg matróz különösen rosszul sikerült tetoválására emlékeztető énekesnő teljes szétesését, amit jól dokumentált a bulvármédia: pokoli házasságát, az új melleit, meg azt, hogy éppen melyik koncertjét kellett lemondania ún. egészségügyi okokból.


Idén nyáron Winehouse alkoholmérgezésben elhunyt, így aztán ezen az új albumon bizonyosan nem fog eldőlni semmi: egyrészt alig van itt új szám, másrészt meg nem is igazi album ez, hanem inkább csak egy toldozott-foldozott, szomorú emlékeztető arról, hogy Winehouse elsősorban azért egy egészen kivételes énekesnő volt, és nem valami lesifotókon vicsorgó szörnyeteg. Az elmúlt kilenc év itt-ott elszórt vagy éppen fiókban maradt dalaiból posztumusz összegereblyézett válogatás legjobb része az eddig kiadatlan két stúdiófelvétel 2008-ból: ezek azt bizonyítják, hogy három éve Winehouse még simán készíthetett volna egy erős visszatérő lemezt. A feldolgozások többnyire jók (a zeneiskolásan túlénekelt Girl From Ipanema talán a mélypont, a Will You Still Love Me Tomorrow viszont nagyszerű), és igazából a lemez nagy részével nincs is különösebb baj, csak éppen puszta érdekességgyűjteménynél nem nyújt többet.

Island/Universal, 2011


Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.