Lemez

Amy Winehouse: Lioness: Hidden Treasures

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2011. december 23.

Zene

Iparági babonák szerint a harmadik lemez hagyományosan az ún. vízválasztó, rendszerint ugyanis ezen a ponton dől el, hogy a szépreményű fiatal tehetséggel érdemes-e számolni hosszú távon. Amy Winehouse egy bizalomgerjesztő debütálás (ez volt a Frank 2003-ban) után három évvel jelentkezett a folytatással, a Back To Black címre keresztelt album pedig hamar igazi modern klasszikussá nőtte ki magát. A rekordeladásokat produkáló lemez a brit mainstream popzenét is alaposan felpezsdítette. Az elmúlt öt évben a tömegek hasztalan várták a harmadik Winehouse-lemezt, helyette viszont követhették a mindinkább egy részeg matróz különösen rosszul sikerült tetoválására emlékeztető énekesnő teljes szétesését, amit jól dokumentált a bulvármédia: pokoli házasságát, az új melleit, meg azt, hogy éppen melyik koncertjét kellett lemondania ún. egészségügyi okokból.


Idén nyáron Winehouse alkoholmérgezésben elhunyt, így aztán ezen az új albumon bizonyosan nem fog eldőlni semmi: egyrészt alig van itt új szám, másrészt meg nem is igazi album ez, hanem inkább csak egy toldozott-foldozott, szomorú emlékeztető arról, hogy Winehouse elsősorban azért egy egészen kivételes énekesnő volt, és nem valami lesifotókon vicsorgó szörnyeteg. Az elmúlt kilenc év itt-ott elszórt vagy éppen fiókban maradt dalaiból posztumusz összegereblyézett válogatás legjobb része az eddig kiadatlan két stúdiófelvétel 2008-ból: ezek azt bizonyítják, hogy három éve Winehouse még simán készíthetett volna egy erős visszatérő lemezt. A feldolgozások többnyire jók (a zeneiskolásan túlénekelt Girl From Ipanema talán a mélypont, a Will You Still Love Me Tomorrow viszont nagyszerű), és igazából a lemez nagy részével nincs is különösebb baj, csak éppen puszta érdekességgyűjteménynél nem nyújt többet.

Island/Universal, 2011


Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.