Amanda Palmer ott van mindenütt. Nemcsak a közösségi oldalak legaktívabb híressége ő, idén a legjobb hírek is róla szóltak: korunk egyik jelentős exhibicionistája hol azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy pucéran tűnt fel egy Flaming Lips-klipben, hol meg azzal, hogy sikerült egymillió dollárt (!) összekalapoznia rajongóitól a legfrissebb lemezére, végül, hogy jelentős vagyon ide vagy oda, eredetileg mégsem akarta készpénzzel honorálni a vendégzenészeket az aktuális turnéján - az utóbbiból a neten kibontakozó, felettébb tanulságos vita szórakoztatási együtthatójáról legyen elég annyi, hogy még a producerek Thomas Bernhardja, Steve Albini is belebonyolódott. A legnagyobb dicséret, ami a Theatre Is Evilről ezek után elmondható, alighanem az, hogy izgalmasabbnak tudja mutatni a dalszerző Palmert a médiahős Amandánál.
Palmer harmadik szólólemeze az egyik legdrágább hangzású album, amit egy zenész valaha is függetlenül, kiadók és egyéb mankók támasza nélkül összehozott, és a csillogóra szidolozott felület remekül mutat ezeken a dalokon. Hiszen míg a Kurt Weill ihlette hangulatos kabaré-poppal feltűnt Dresden Dolls énekesnője szólóban is képes teátrális lenni (halld a drámai nyitódalt vagy a lemez számos, többnyire kissé túlhúzott balladáját), leginkább mégiscsak arra koncentrál, hogy összebarátkoztassa a klasszikus glamet a 80-as évek slágerpopjával. Mintha Cindy Lauper a The Knack élén Bowie- és T. Rex-számokat harsogna - elemi erővel, kirobbanó kedvvel, egy erős személyiség gesztusaival, aki szép lassan a csúcsra ér.
8ft./Neon Music, 2012
