Lemez

Kirobbanó kedvvel

Amanda Palmer: Theatre Is

  • - greff -
  • 2012. november 22.

Zene

Amanda Palmer ott van mindenütt. Nemcsak a közösségi oldalak legaktívabb híressége ő, idén a legjobb hírek is róla szóltak: korunk egyik jelentős exhibicionistája hol azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy pucéran tűnt fel egy Flaming Lips-klipben, hol meg azzal, hogy sikerült egymillió dollárt (!) összekalapoznia rajongóitól a legfrissebb lemezére, végül, hogy jelentős vagyon ide vagy oda, eredetileg mégsem akarta készpénzzel honorálni a vendégzenészeket az aktuális turnéján - az utóbbiból a neten kibontakozó, felettébb tanulságos vita szórakoztatási együtthatójáról legyen elég annyi, hogy még a producerek Thomas Bernhardja, Steve Albini is belebonyolódott. A legnagyobb dicséret, ami a Theatre Is Evilről ezek után elmondható, alighanem az, hogy izgalmasabbnak tudja mutatni a dalszerző Palmert a médiahős Amandánál.


Palmer harmadik szólólemeze az egyik legdrágább hangzású album, amit egy zenész valaha is függetlenül, kiadók és egyéb mankók támasza nélkül összehozott, és a csillogóra szidolozott felület remekül mutat ezeken a dalokon. Hiszen míg a Kurt Weill ihlette hangulatos kabaré-poppal feltűnt Dresden Dolls énekesnője szólóban is képes teátrális lenni (halld a drámai nyitódalt vagy a lemez számos, többnyire kissé túlhúzott balladáját), leginkább mégiscsak arra koncentrál, hogy összebarátkoztassa a klasszikus glamet a 80-as évek slágerpopjával. Mintha Cindy Lauper a The Knack élén Bowie- és T. Rex-számokat harsogna - elemi erővel, kirobbanó kedvvel, egy erős személyiség gesztusaival, aki szép lassan a csúcsra ér.

8ft./Neon Music, 2012

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.