Lemez

Amber Smith: Record

Zene

Noha már nincs körülöttük akkora felhajtás, mint tíz−tizenöt évvel ezelőtt, az Amber Smith töretlenül szállítja a lemezeket. A 2017-es New után most itt az új album, mely az időközben külföldre költöző Faragó Tamás gitáros nélkül készült el, így a Record trió felállásban készült. Egy befelé néző, reflektáló lemezt kaptunk most tőlük, amelyen a sok esetben minimalista szövegek többnyire az elmúlás és a szakítás témáját járják körül. Ami érdekes, hogy hiába távozott Faragó, ez egy igencsak gitárközpontú album lett, a korábbinál kevesebb szintetizátorral. A nyitó The Bellben máris ott van a lemezen többször is visszaköszönő Johnny Marr-hatás – amúgy egy tipikusan Amber Smith-es hangzású dal ez, akárcsak az ezt követő Everybody Needs a Heart­break Sometimes. Az igaz, hogy az együttesnek már rég kialakult a saját stílusa, de azért időnként kihallani a különböző hatásokat, ráadásul Poniklo Imréék ezúttal bevallottan olyan elődöktől merítettek ihletet, mint a The Smiths, a The Police vagy a korai, még trió felállású The Cure. A Folksinger’s Midnight Crisis eleje kicsit olyan, mint a Dashboard című Modest Mouse-sláger, amelyben Johnny Marr gitározott, és ebben a dalban egy kicsit a The Kinks is felsejlik. A What Do I Have to Do-ból szintén Marrt lehet kihallani, a Wasted Love-ból az Interpolt, ami pedig a Young and Free-t illeti, ott a legendás Be My Baby című The Ronettes-sláger intrója köszön vissza. Jók a balladák is a lemezen, különösen a Girl From My Dreams és a Club of 70; utóbbinak a szövegében még Kurt Cobaint is megemlítik. A Back to the Shell bizonyos sorait akár a világban jelenleg zajló horrorhelyzetre is érthetjük, és ha legjobb dalt kéne választani, akkor a nagyszerű gitározással kísért Pinocchiót érdemes kiemelni. Ritka, hogy egy zenekar a szólógitáros kiválása után ennyire erős gitáros lemezt készít, az idén 2 éves Amber Smithnek ez most sikerült, és így a szintik hiánya sem fájó.

Amber Smith Records, 2020

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.