"Neked más a szereped. Te legenda vagy. Próbáld meg úgy nézni magadat, ahogy Jesse Jamest látják az emberek. Rengeteg bankrabló volt akkoriban, sokan szöktek meg a börtönből, voltak útonállók, vonatrablók; de Jesse James az egyetlen, akinek emlékeznek a nevére. Mert mitologikus alak lett." A szerzőt idézzük, de nem az ő szavait. Turnémenedzsere mondta ezt 1987-ben, mire Dylan így válaszolt: "Öregem, ez jól hangzik."
Tényleg jól hangzik. Idehaza különösen, hiszen a Dylan-mítosz - akár egy karcos lemez - mindjárt megakadt az elején. Hiába készült alapos életrajz (Barna Imre: Bob Dylan, 1986), hiába volt annak idején "Bob Dylan összes nagylemeze" sorozat a rádióban, majd két - negyedházas - koncert (1990, 2004) Budapesten, a szorgos "felvilágosító munka" ellenére a többség Magyarországon ma is a protest-songos (hogy azt ne mondjam, polbeates) fiút látja a lassan hat-vanöt éves énekesben. Vagyis néhány ínyencet leszámítva a Dylan-életművet érdektelenség kíséri idehaza.
Tartok tőle, hogy mindez nem változik meg a 2004 könyvszenzációjaként emlegetett önéletrajz első kötete után. Sőt a példás gyorsasággal megjelent remek magyar fordítás (Révbíró Tamás munkája) talán még jobban összekuszálja a szálakat. Mindez persze a Dylant jobban ismerők számára nem különösebben meglepő. Egy olyan ember visszaemlékezését olvashatjuk, akinek a pályafutásában legalább annyira fontos volt, hogy megsemmisítse a róla alkotott képet, mint maguk a dalok. "Öregem, ez jól hangzik" - mondja Elliot Robertsnek, de hozzáteszi: "érvelése értelmetlen volt, és nem jutott el a dolog legmélyéig".
Nem mintha Dylan valaha is eljutott volna a "dolog legmélyéig". Kétségtelen, hogy hatása a pop(?)zenére csak Elviséhez és a Beatleséhez mérhető, s negyvenöt éves pálya-futása során szédítő magasságok-ba került. De hiába változtatta meg a műfaj játékszabályait, ma már egészen biztosak lehetünk abban: a játék lényege nem változott - a közönség azért fizet, hogy szórakoztassák. Márpedig a szórakoztatásban nincsenek mélységek.
Dylan könyvének azok a legrosszabb pillanatai, amikor felveszi a búvárruhát. Okoskodása, bölcselkedése egy félművelt, felszínes fickó felszínes gondolatmenete, s olyan érzésünk támad, hogy az egész mögött csupán mérhetetlen önzés és önsajnálat lapul. De ettől még nem kell megijedni, Dylan filozofálgatása, nyavalygása csupán vékony szelete a kötetnek, ezt leszámítva voltaképpen egy igazán szórakoztató olvasmánnyal van dolgunk: fanyar humora egészen meghökkentő, atmoszférateremtő ereje, a lényegtelen részletek hoszszas taglalása kifejezetten kellemes pillanatokat okoz. "Történt egyszer, hogy éppen kint voltam a konyhában, és a rádiót hallgattam, amelyben Malcolm-X beszélt. Épp arról tartott előadást, hogy miért nem szabad sonkát, disznóhúst enni: előadta, hogy a disznó egyharmad részben macska, egyharmad részben patkány, egyharmad részben kutya - tisztátalan állat, ezért nem szabad enni belőle. Fura, hogy mi minden megragad az ember képzeletében."
A Krónikák első kötete természetesen nem klasszikus önéletrajz, inkább valami kusza szerkesztésű emlékfüzér, amiben Dylan hosszasan időz a kezdeteknél, majd két album, a pocsék New Morning (1970) és a remek Oh Mercy (1987) születési körülményeit részletezi, végül valamiféle végső tanulságként hitet tesz a folkzene mellett. De a legaranyosabb mégis az, ahogy a rapet méltatja: "Ice-T, Public Enemy, N.W.A., Run DMC. Azok a srácok bizony nem szarakodnak. Ütik-vágják, szaggatják a dobot, lovakat hajigálnak a szakadékba. Mindegyik költő, és mindegyik tudja, mi folyik."
Ha mindenáron logikát keresnénk a Krónikákban, semmi másra nem gondolhatunk, mint hogy mivel Dylan egész pályafutására a kiszámíthatatlanság nyomta rá bélyegét, miért éppen ez a könyv lenne a kivétel. Kíváncsian várjuk a folytatást, ha lesz egyáltalán. Ha így történik, mérget vehetünk arra, hogy biztosan egészen másról szól majd, mint amit azok a szerencsétlenek próbálnak elképzelni, akik még mindig Dylantől várják az "üzenetet".
Park Kiadó, 2005, 268 oldal, 2900 Ft
