Senki nem vette igazán komolyan a Nine Inch Nails leállását 2009-ben, és a legtöbben meg voltak róla győződve, hogy a kreatív értelemben egyszemélyesnek tekinthető zenekar előbb fog visszatérni, mint utóbb. Még akkor is, ha Trent Reznor, a zenekar vezére nekiállt közben díjnyertes filmzenéket csinálni David Finchernek, és még egy How To Destroy Angels nevű új projektet is beindított újdonsült felesége, valamint a megbízható kollaborátor, Atticus Ross oldalán. Közben viszont mindenki a régi együttesre vágyott, mert hát hiába sikerültek korrektül az egyéb produkciók, azért nem értek fel Reznor mester kilencvenes, illetve kétezres évekbeli munkáihoz. Másrészt úgy lehet lemérni egy zenekar jelentőségét, hogy ha pihenőre vonul, akkor mennyire hiányzik. A Nine Inch Nails hiányzott.
| ||
Eredetileg úgy volt, hogy Reznor összeeszkábál egy vagy két új dalt egy tervezett válogatáslemezhez, de végül annyira dőltek belőle az ötletek, hogy összejött egy egész albumnyi. Meglepő módon több dalban közreműködik a Fleetwood Mac veteránja, Lindsey Buckingham, ami pedig az irányvonalat illeti, a legtöbben az 1994-es csúcsműhöz, a Downward Spiralhoz hasonlítják a lemezt, így aki azt hiszi, hogy Reznornak már nem dúl apokalipszis a lelkében, az téved - de már a lemezcím is árulkodó: azokat a sebeket hívják ugyanis hesitation marknak, amiket az öngyilkosjelöltek ejtenek magukon.
A lemezt két instrumentális apróság fogja közre, ami pedig ezek között van, azért megérte kivárni ezt az öt évet. A Came Back Haunted parádés visszatérés több okból is: egyrészt már a címe megadja az alaphangot, másrészt a David Lynch-rendezte klipje kellően hipnotikus, harmadrészt szerepel benne az ars poeticának tekinthető "I am not who I used to be" sor, negyedrészt meg - csakis Nine Inch Nails-kereteken belül értve - egész jó kis sláger. De ha már a slágereknél tartunk: a lemez közepén Reznor két dal erejéig ezen a területen még messzebb megy. A Cure-féle Just Like Heavent is megidéző Everything már-már pofátlanul jókedvű, az ezt követő Satellite pedig olyan, mintha Prince csinálna filmzenét egy nukleáris holokauszthoz. A Running paranoiás dzsoggingolás, a Find My Way megmutatja, hogy a NIN hogyan értelmezi a triphopot, azt meg ki gondolta volna, hogy egyszer náluk még egy szaxofon is megszólal (konkrétan a While I'm Still Here-ben)?
A Hesitation Marks kulcsdala viszont az I Would For You, és nem azért, mert ez a legjobb, hanem mert szerepel benne a zenekar védjegyszerű húzása (elektronikus gitáros zúzás elhal - vészjósló, disszonáns zongorázás kezdődik), és mert irányvonalat mutathat a Nine Inch Nailsnek. Amit hallunk, akár az indusztriális rockzene AOR-változata is lehet, de ez így leírva persze sokkal rosszabbnak tűnhet, mint amilyen valójában. Azért fura lesz Reznort megöregedni látni, de most még nem ez a lényeg, hanem hogy megint él a Nine Inch Nails, akikkel sokkal elviselhetőbb az apokalipszis.
Sony, 2013
