Apokalipszis mindig - Nine Inch Nails: Hesitation Marks

Zene

Senki nem vette igazán komolyan a Nine Inch Nails leállását 2009-ben, és a legtöbben meg voltak róla győződve, hogy a kreatív értelemben egyszemélyesnek tekinthető zenekar előbb fog visszatérni, mint utóbb. Még akkor is, ha Trent Reznor, a zenekar vezére nekiállt közben díjnyertes filmzenéket csinálni David Finchernek, és még egy How To Destroy Angels nevű új projektet is beindított újdonsült felesége, valamint a megbízható kollaborátor, Atticus Ross oldalán. Közben viszont mindenki a régi együttesre vágyott, mert hát hiába sikerültek korrektül az egyéb produkciók, azért nem értek fel Reznor mester kilencvenes, illetve kétezres évekbeli munkáihoz. Másrészt úgy lehet lemérni egy zenekar jelentőségét, hogy ha pihenőre vonul, akkor mennyire hiányzik. A Nine Inch Nails hiányzott.

false

Eredetileg úgy volt, hogy Reznor összeeszkábál egy vagy két új dalt egy tervezett válogatáslemezhez, de végül annyira dőltek belőle az ötletek, hogy összejött egy egész albumnyi. Meglepő módon több dalban közreműködik a Fleetwood Mac veteránja, Lindsey Buckingham, ami pedig az irányvonalat illeti, a legtöbben az 1994-es csúcsműhöz, a Downward Spiralhoz hasonlítják a lemezt, így aki azt hiszi, hogy Reznornak már nem dúl apokalipszis a lelkében, az téved - de már a lemezcím is árulkodó: azokat a sebeket hívják ugyanis hesitation marknak, amiket az öngyilkosjelöltek ejtenek magukon.

A lemezt két instrumentális apróság fogja közre, ami pedig ezek között van, azért megérte kivárni ezt az öt évet. A Came Back Haunted parádés visszatérés több okból is: egyrészt már a címe megadja az alaphangot, másrészt a David Lynch-rendezte klipje kellően hipnotikus, harmadrészt szerepel benne az ars poeticának tekinthető "I am not who I used to be" sor, negyedrészt meg - csakis Nine Inch Nails-kereteken belül értve - egész jó kis sláger. De ha már a slágereknél tartunk: a lemez közepén Reznor két dal erejéig ezen a területen még messzebb megy. A Cure-féle Just Like Heavent is megidéző Everything már-már pofátlanul jókedvű, az ezt követő Satellite pedig olyan, mintha Prince csinálna filmzenét egy nukleáris holokauszthoz. A Running paranoiás dzsoggingolás, a Find My Way megmutatja, hogy a NIN hogyan értelmezi a triphopot, azt meg ki gondolta volna, hogy egyszer náluk még egy szaxofon is megszólal (konkrétan a While I'm Still Here-ben)?

A Hesitation Marks kulcsdala viszont az I Would For You, és nem azért, mert ez a legjobb, hanem mert szerepel benne a zenekar védjegyszerű húzása (elektronikus gitáros zúzás elhal - vészjósló, disszonáns zongorázás kezdődik), és mert irányvonalat mutathat a Nine Inch Nailsnek. Amit hallunk, akár az indusztriális rockzene AOR-változata is lehet, de ez így leírva persze sokkal rosszabbnak tűnhet, mint amilyen valójában. Azért fura lesz Reznort megöregedni látni, de most még nem ez a lényeg, hanem hogy megint él a Nine Inch Nails, akikkel sokkal elviselhetőbb az apokalipszis.

Sony, 2013


Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.