Apropó nélkül - Vecsernyés János: Emelet (film)

  • - szerbh -
  • 2007. január 18.

Zene

Kertész Imre 1975-ös Detektívtörténete egy fiktív latin-amerikai diktatúrában játszódó história: a Rákosi- és Kádár-kor tapasztalatainak kódolt, elkeseredett jegyzőkönyve. A kisregény elhallgatásai, fikcionáltsága, talán épp a vázlatossága, erős elnagyoltsága miatt tűnhetett ideális filmes alapanyagnak.

Kertész Imre 1975-ös Detektívtörténete egy fiktív latin-amerikai diktatúrában játszódó história: a Rákosi- és Kádár-kor tapasztalatainak kódolt, elkeseredett jegyzőkönyve. A kisregény elhallgatásai, fikcionáltsága, talán épp a vázlatossága, erős elnagyoltsága miatt tűnhetett ideális filmes alapanyagnak.

A gazdag Hoffmann fia (Haumann Máté) neuraszténiás; romantikus szabadságvágya rendre depressziós rohamokba viszi. Kapcsolata szüleivel felületes, apja (Haumann Péter) a közös vacsorák alkalmával történetekkel, receptekkel tölti meg a közéjük dermedt csendet. Az anya (Takács Kati) akarat és vágy nélküli, szigorúan leszabályozott személyiség. A diktatúrában (ahol ráadásul "Emelet" néven titkosrendőrség is működik) végzetes lehet minden félreértés...

Sokatmondó, hogy Vecsernyés mit tartott meg és mit írt át (Háy János segítségével). A filmben a politikai elnyomás kevésbé fontos és kidolgozott, ami aktualitás híján talán érthető is - de hogy az antiszemita részek miért maradtak ki? Talán félrevinnének? A vásznon hangsúlyos hedonisztikus részek - evés, ivás, receptmesélés - viszont a könyvből hiányoznak. A (kamera mögül érkező) rendező talán a gazdagok steril világában érezte megtalálni azt a fojtó légkörű, szabadság- és érzelemhiányos légkört, ami a diktatúrára hasonlít. Lajos Tamás operatőr (olykor túlságosan is) artisztikus, némileg bágyadt világot teremtett, mindenre rájön egy szürke réteg: a titkosrendőrök egyeningjei, az öltözőszekrények, a jólét tárgyi megjelenése, azaz minden egyforma lesz - ritka sikerült képi transzformációja ez (pl.) a Kádár-kornak. A kis mélységélességű képek vaksága, homálya beszorítja, fullasztja a nézőt. Amivel már inkább gond van, az a két Haumann - az idősebb tetszelgő, eszköztelennek nem nevezhető stílusa felbontja az egységes figurát: szinte jelenetről jelenetre (néha jeleneten belül is) más és más. Így pár szép pillanat mellett egy erősen heterogén figurát kapunk. Haumann Máté ellenben súlytalan, a könyvben oly hangsúlyos "gyűlölöm"-ökben tobzódó kvázimonológot épp csak elhadarja. Csak a rendőrfigurák (Csuja Imre, Iglódi István, Fekete Ernő) jók.

Az Emelet apropó nélküli, a szabadság és rabság kérdéseiről nem akar vagy nem tud beszélni, az egyéni drámák pedig kellő erély híján szétaprózódnak benne.

A HungariCom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.