2012-ben figyeltek fel a menőbb zeneblogok a venezuelai származású Alejandro Ghersire. A Baron Libre és a Stretch EP-k szétcsapott alapokkal, kicsavart szintikkel és földönkívüli vokálokkal építkező hiphopja ugyanis sokkal markánsabb és idegenebb volt, mint bármi a kísérleti hiphopszcénákban. A következő évben már közreműködött Kanye West Yeezusán, majd New Yorkból Londonba költözve FKA twigset segítette szintet lépni a modern r&b-ben. &&&&& című, a hiphoptól eltávolodó mixtape-je után pedig már szélesebb körben is tőle várták a nagy csodát – most pedig, amikor kezünkbe vehetjük az első lemezét, már Björk új számain ügyködik.
Arca érdemeinek méltatása mellett nem szabad elfelejteni, hogy szinte már folyékony halmazállapotú témái állandó társa, Jesse Kanda vizuáljaival együtt működnek igazán: zenéjéhez csak azok az álló- és mozgóképek adják a kapaszkodókat. Mivel pedig a Xen legtöbb számában már ritmus sincs, csak a rideg semmiben trillázó szintik és az Aphex Twint idéző digitális vonósok tekeregnek egymás mellett, a hallgató még inkább igényli Kanda –amúgy nagyon ijesztő – képeit. És ha már Aphex Twin: a címadó dal dekonstruált audiohorrorja, a Sisters túlvilági ünnepe vagy a Bullet Chain céltalan szintisodrása mind megtalálja a maga párhuzamát a techno Mozartjával. (A Kandával közös munkák pedig ott veszik fel a fonalat, ahol Cunningham Aphex Twin-klipje letette.) Összességében a Xen még nem tökéletes, túlságosan is széttartó darab, de fontos állomás lehet a jövő felé.
Mute, 2014
