Számainak hangszerelésébe – az ellopott témák mellett – fura, letűnt időket idéző motoszkálások, visszhangok kerültek, a szürreális szövegek a gyermeki értetlenséget vitték színre, és amit rajta kívül csak nagyon kevesen tudnak: csomó olyan refrént írt, amire megesküdnénk, hogy hallottuk már, pedig mégsem.
A 2012-es, kicsit céltalan Mature Themes után a pom pom sokkal mélyebbre megy ebben a párhuzamos univerzumban. Ariel Pink eddigi lemezei minden eklektikusságuk mellett azért adtak egy homogén érzetet, most azonban olyan az egész, mintha valaki a szobájában hallgatná a kedvenc dalait – bármilyen tematika nélkül. Nemcsak a tipikus nyolcvanas évek vannak itt a pszichedéliába hajlított szintipoppal és AOR-slágerekkel, hanem minden, ami akkoriban megszólalhatott. Sunshine pop, kvázi rajzfilmslágerek, goth rock vagy az AP korábbi korszakait idéző, recsegő lo-fi punk. Az utóbbi időben Madonnának és Grimesnak is beszóló énekes a szövegekben sem fukarkodik a meredek témákkal, a Black Balerinában például a papa viszi strip clubba az unokáját. Közben meg a legviccesebb témák mellett rendre jönnek a legszívszorítóbb vallomások is. A pom pomon a zenei világ végleg elhagyja előjeleit, kontextusait, és csak annyira lesz súlyos, mint a régi dobozokról lefújt, amúgy könnyű porréteg.
4AD, 2014
