Thomas Adès komponista alázattal, lelkiismeretes alapossággal adta a zongoraszólamot – a Téli utazásról szólva régóta illetlenség kíséretnek nevezni az énekhanggal egyenrangú zongora játékát. Rugalmasság, árnyalt dinamika jellemezte ezt a zongorázást, és sokféle, felidéző erejű hangszín. Olvadékony volt a nosztalgiával visszapillantó dalokban, és finoman, túlzások nélkül, utalásszerűen oldotta meg a külső hanghatások, zörejek felidézését.
Ian Bostridge teljesítményét csak az egyrészt/másrészt retorikájával lehet értékelni. Egyrészt bejött a pódiumra egy külseje alapján igencsak fiatal ember, akiről azt írják, már ötvenéves. Életkorát, sőt érettségét azonban bebizonyította. Bár lassan melegedett bele, az ötödik daltól (A hársfa) teljes hitelességgel állította elénk a különféle pszichológiai esettanulmányokat, nem túlzás azt állítani, hogy kisebb szenvedésenciklopédiát mutatott be a szerelmi és társadalmi kitaszítottság tárgyköréből. A színházi élmény tehát hiánytalan volt. Másrészt azonban a decemberi dátum nem tett jót az előadás többi paraméterének. A közönség köhécseléséhez egyszer-egyszer a tenor is csatlakozott, s a nagy hangterjedelmű ciklusban a legmélyebb hangok alig szólaltak meg, a legmagasabbak pedig préselve jöttek elő, de Bostridge középfekvésben is valamivel élesebb hangon énekelt, mint amihez eddig hozzászoktatott. Rubatója általában spontán és életteli hatást keltett, de Adès néha alig győzte követni. Ezzel együtt szívbemarkoló élményt hozott a koncert, és két dal (A varjú, A faluban) felejthetetlen marad. Nem igazságos ilyenkor csillagokkal osztályozni.
Zeneakadémia, december 7.
