Zene

A Dorottya Galéria Utazás önmagunkba című kiállításának kurátora kurrens témát feldolgozó, a külsődleges jegyek (a testábrázolás) és a belső személyiség (az identitás) viszonyait és kérdéseit feszegető műalkotások mellékvizén indította el hajóját. A kiválasztott művészek útja így a test belsejébe vezet - a kérdés csupán az, hogy e búvárkodás során milyen mélyre hatolnak le az alkotók.

A párhuzamosság gyönyörködtet, nem beszélve a dolgok, események titokzatos együttállásáról, amihez még magyarázatot sem kell fűzni, csak egymás mellé rakjuk őket, és kész a csoda - kényelmes misztérium.

Nyugodtan mondhatjuk, szinte sziszifuszi feladatra vállalkozott a szerző, amikor megkísérelte alig másfél száz oldalon összefoglalni a modern kori magyar közgondolkodás históriáját. Mindenekelőtt szögezzük le: a kötet - a terjedelem miatti korlátok és a szükségszerű egyszerűsítések ellenére - élvezetes olvasmány, amely tankönyvként is jól funkcionál.

"Stop killing wild birds" - ez a felirat díszelgett a Magyarország-Málta futballmeccsen az ellenfél kapuja mögött. Hiába költ az EU milliókat bizonyos madárfajok megmentésére, a déli tagországok - mint Málta - nem képesek féken tartani polgáraik gasztronómiai indíttatású vadászszenvedélyét.

Nyolc kis kritika

Szinte egy időben jelent meg ez a két lemez, mindkettő a néhai Jesus Lizard egy-egy meghatározó tagjának friss munkája. A Qui sztorija érdekfeszítőbb, hiszen David Yow énekes nyolc év távollét után érkezik vissza a zenebizniszbe. Azóta, hogy fenomenális chicagói anyacsapata pontot tett a maga történetének végére, nem sok hír érkezett a rockszínpadok egykori farkat cibáló, arccal a közönségbe zuhanó és furtonfurt brikettrészeg angyaláról.

Ahhoz nem kell Bodor Ádámot olvasni, hogy tudjuk, ezeken a végeken mindig nagy késésük van az érsekeknek és az egyéb beígért főméltóságoknak.

A rendszerváltás a vizuális kultúra szürke és betokosodott világát lavinaként söpörte el, a letarolt mezőkön pedig új, színesebbnél színesebb virágok nyíltak; megjelentek a kereskedelmi tévék új vagy koppintott arculatukkal, elszaporodtak az óriásplakátok, az újságosstandokat elöntötte a pornó, a házakat a falfirka.

Az idei Könyvhétre megjelent kötet múzeum is, lomtár is: múzeum, mert nem egy, azóta híressé vált és sokat idézett "slágerművet" találhatunk benne, és lomtár, mert jócskán akadnak benne olyan szövegek, melyek leginkább a műhelynapló, vázlat benyomását keltik - és sokszor nehéz eldöntenünk, melyik melyik.

Nyolc kis kritika

Maga a bejutás külön élmény volt. Eleve ritkán fordul elő, hogy a Petőfi Csarnoknál nagyobb helyekre tegyem a lábam koncertügyileg, előző nap pedig ráadásul egy kétszáz nézős punk-hardcore bulin voltam (Ruiner és Sinking Ships a Kultiplexben), amelynek karra pecsételős, pólóvásárlós, családias jellege után nyomasztó volt a Papp László Sportaréna falanszterszerű épületében téblábolni, végigszenvedni a négyszáz méteres sort a multiplex mozik büféjére hajazó pultnál, majd a terem kellően ijesztő, kivilágítatlan, leválasztott részén átjutva elmerülni a budapesti juppiközösség Muse-ra éhes akolmelegében.

Kár volt kispórolni a magyar címből a zavart, mert pont olyan ez a film. Mondhatnánk zavarosnak. Elragadó és esetlen az egész: egyenetlen, kiszámíthatatlan a ritmusa, érdes a felülete, néhol túlfut a lendülete.

Koltai Róbert eddigi összes filmrendezése Koltai Róbert figurájára íródott. Pontosabban arra az ártatlan gyermeki tekintetre, ami nemcsak hatalmas lelket tükröz, de alkalomadtán roppant vicces is tud lenni.

Ez az, Szomjas megtalálta! Megvan a mi 56-os történetünk, szavamra az egyetlenegy! Egy mondat az egész. 1956: három utcai összecsapás, két kilőtt ruszki tank, tucat halott kamasz. Ennyi, és nem több - az egész világ. Az egész Magyarország, most és mindörökké. A többi csak maszlag vagy nagyon nagy szavak. Megtalálta és filmet csinált belőle. Mit mondjunk? Végül is filmrendező, ez a dolga. A Nap utcai fiúk ezek után lehetne egy remekmű is.