Kár volt kispórolni a magyar címből a zavart, mert pont olyan ez a film. Mondhatnánk zavarosnak. Elragadó és esetlen az egész: egyenetlen, kiszámíthatatlan a ritmusa, érdes a felülete, néhol túlfut a lendülete. Ugrál az idősíkok (a főszereplő feldolgozatlan emlékei és a jelen) között, álomképek váltakoznak a realitással, máshol pedig a csupasz való képei lassulnak filmszerűvé vagy gyorsulnak fel furcsán, attól függően, hogy honnan - kinek a szemszögéből - nézzük.
Hősünk, Crash hétévesen autóbalesetben vesztette el a szüleit (ezzel az álom-emlék jelenettel indulunk) - innen a beceneve. A nagymamája nevelte, ilyen kedves mondatokkal: "Isten egy szadista disznó, kicsim." Szinte érthető, hogy a srácnak később daganatok nőnek az arcán - amiket nagy nehezen kioperáltak (mint azt megint egy emlékjelenetből tudjuk). Felnőttebb éveiben egy visszatérő álom gyötri, egy fiatal nőt lát, aki felé nyújtja a karjait, ismerős is meg nem is, nem tud mit kezdeni vele. Amikor felébred, csak annyit mond: isten hozott a halál faszán. Mindez tán kicsit sok egyetlen embernek. Ám a film fősodrában szép szenvtelen realizmussal szirénázik Crash mentősként, egyik riasztástól a másikig. Legtöbbször halottakra lel, néha sikerül megmentenie valakit. Kicsit mindig olyan az arca, mintha máshol volna.
És eljő az álmok lánya is, őt speciel Novembernek hívják. Terhes, a nyolcadik hónapban van, épp a pasija hal meg, túllőtte magát heroinnal. Örömünket fokozza egy gyakorlatias és mégis poétikus szexjelenet - hogyan lehet megdugni egy ennyire terhes nőt?
Végül persze bezárul a kör, minden megismétlődik, az utolsó jelenetben megint egy autóbalesetet látunk, Crash visszatérő álma hirtelen megfejtést nyer. Ám ekkorra a realitás végleg elvész, mögöttes, szimbolikus képekkel búcsúzunk; az az egyetlen lehetőség marad - mint Enyedi Simon mágusában -, hogy a záróképben a főszereplő arcáról olvassuk le a nekünk személyesen kijáró megoldást. Megéri a fáradságot.
Forgalmazza a Best Hollywood
