Nem lepődünk meg, ha ilyen ars poeticát középkori énekek költőitől vagy a vatikáni kóruskomponistáktól hallunk, de a szovjet zeneszerzőt sem lehet méltatni anélkül, hogy Istenbe és a misztikusba vetett hitéről nem szólnánk. Nem voltak követői, nem alapított iskolát, a szovjet kultúrpolitika szerint „téves úton” járt, a nyugatiak pedig olykor csupán egzotikumként figyelték lelki gyötrelmeit. De vitathatatlanul olyan alkotó volt, aki áthidalta a Palestrina, Gesualdo vagy Bach zenéjét napjainktól elválasztó történelmi és eszmei távolságot.
Csisztopolban, Tatárföldön született, apja földmérő volt, anyja tanár, akiktől hamar megtanulta, hogy a hitét titkolni kell. Ötévesen Bach, Mozart, Beethoven műveivel ismerkedett, és kezdettől nem tudta elválasztani a hangok univerzumát a spiritualitástól. A konzervatóriumban egyedül Bartókot nem tiltották be a modernek közül, Sztravinszkij vagy Cage kottáit viszont csak kézen-közön adhatták egymásnak a jövő komponistái. Gubajdulina megpróbált beilleszkedni, de a Sztálin-ösztöndíj, a tagság a szovjet zeneszerzőegyletben, továbbá a remény, hogy a véres diktátor halála után türelmesebb idők következnek, sem tudta elvenni a kedvét a kísérletezéstől. Sosztakovics, akit hol felemelt, hol eltaszított a rendszer, arra biztatta, haladjon tovább a „téves úton”.
A hatvanas években még megengedték neki, hogy tehetségét és fékezett modernizmusát megrendelésekre pazarolja (1967-ben a Maugli szovjet adaptációjához írt zenét). A hetvenes években kérlelhetetlenül haladt saját ösvényén, és ez a KGB-nek is feltűnt. Rendszeresen feldúlták a lakását szamizdat, tiltott könyvek és kották után kutatva. Egy alkalommal egy ügynök megtámadta moszkvai lakóépülete liftjében. „Miért vagy ilyen lassú?” – sziszegte neki a nő, aki a haláltól nem, de az erőszaktól félt. Abban az időben, amikor a rögtönzés művészetét annak megbízhatatlansága miatt tiltották, improvizációs zenekart alapított népi hangszerekkel. 1979-ben hetedmagával hivatalosan is indexre került egy időre – a zsdanovi kultúrpolitika letéteményese, Tyihon Hrennyikov „mocsaras zajnak” nevezte a művészetét, amely „elszakadt a valóságtól”. „A feketelista és a mellőzés olyan alkotói szabadságot adott nekem, amit pénzzel sem lehetett volna megfizetni” – mondta később Gubajdulina.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
