Ki volt Brian Jones?

Az eldobott kő

Zene

Az idén kétszer is fellépett a Rolling Stones a Hyde Parkban, már-már napra pontosan ugyanakkor, mint 53 évvel évvel ezelőtt. Ám a helyszínen és a július eleji időponton túl más összefüggést nehezen találnánk.

Mick Jagger akkor 26 éves volt, most 79; 1969-ben nem kértek belépőt, az idei alkalmakra kb. 180 ezer jegyet adtak el, a legolcsóbbat 85 fontért. De az eseményeket nem csak az életkori, illetve gazdasági okok miatt nem érdemes összehasonlítani, legalább ekkora különbség, hogy míg pár napja hatalmas bulik voltak Londonban, az 1969. július 5-i koncert apropója egy tragikus esemény, a korábbi gitáros, Brian Jones halála volt.

A frontember

Brian Jones holttestére 1969. július 3-án, hajnalban találtak rá háza úszómedencéjében, a halál okaként fulladást állapítottak meg, ezt később balesetre módosították. A boncolás szerint a gitáros mája és szíve jelentősen megnagyobbodott, vélhetően azért, mert a 27 éves fiatalember idült alkoholista volt. Már akkor felmerült – és azóta is időnként előkerül –, hogy Jones gyilkosság áldozata lett, de csak abban teljes az egyetértés, hogy ő volt az első olyan hatvanas évekbeli popsztár, aki belehalt a „rock and roll életformába”. És ennek is csak azután tulajdonítottak különös jelentőséget, hogy 1970-ben Jimi Hendrix és Janis Joplin, egy évvel később pedig Jim Morrison is meghalt.

Jones halálát még inkább tragikusabbá tette, hogy a zenész június elején jelentette be távozását a Rolling Stonesból „zenei nézeteltérésekre” hivatkozva. Ám nem kellett addiktológusnak lenni ahhoz, hogy a gitárosról készült utolsó fotók alapján bárki megállapítsa, hogy Jones súlyos függő volt. Különösen annak fényében tűnt ez nagyon szomorúnak, hogy pár évvel korábban még ő volt a Stones „arca”; az 1968 előtti zenekari fotókon általában a szőke, Sassoon-frizurás gitáros a központi alak, s aki csak lemezről hallotta az együttest (például Magyarországon), azt is gondolhatta, hogy a markáns arcú, mégis „angyali” Jones a frontember. Aki rá­adásul a hatvanas évek első feminin férfisztárja volt, mivel „példaképére”, Françoise Hardy francia énekesnőre akart hasonlítani. De nemcsak ettől volt extravagáns az öltözködésben: az egyik róla készült képen amerikai zászló mintájú ingben, vállán hatalmas puskával látható, máskor SS-egyenruhába öltözve tapos szét egy játék babát. (Még csak nem is polgárpukkasztásból: meg volt győződve arról, hogy hosszú haja miatt nevetség tárgyává teszi a nácikat és a fegyvermániásokat.) Jones előtérbe helyezése azonban az évek múlásával egyre inkább csak a fotósok, magazinszerkesztők döntésén alapult, miközben Jones „igaziból is” a Rolling Stones vezetőjének tartotta magát, és nem is minden ok nélkül.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.