Magyar Narancs: A kilencvenes évek elején Nevető tehén címmel készítettél Andersen-lemezt. Milyen kapcsolatban volt az a tíz évvel fiatalabb Kistehénnel?
Kollár-Klemencz László: Ez a tehén egy érdekes dolog. Amikor a Kistehén megalakult, sokat agyaltunk azon, hogy mi lehetne a nevünk. Bennem az is felmerült, hogy Laughing Cow legyünk. Visszavágytam abba a zenei világba, amit az Andersen jelentett nekem - ahhoz, ahogy akkor nyúltunk a zenéhez Daviddel, Dódival (Kárpáti József, ma a Quimby trombitása - a szerk.) és a többiekkel. Utána valami dacból hagytam abba, azt éreztem, hogy ha nem lehet úgy, ahogy együtt csináltuk, akkor inkább nem akarok ezzel foglalkozni.
MN: Azért nem lehetett, mert David meghalt?
KKL: Lényegében igen. Az egy olyan találkozás volt, amiből valaminek születnie kellett, és az ilyet nem nagyon lehet megismételni. Az Andersenben nagyon jól fogtuk egymás kezét, és közben nagyon jól kiegészítettük egymást. Főleg David és én. És a hiányát semmivel nem lehetett pótolni. Dódi, azt hiszem, meg is sértődött kicsit, hogy nem folytattuk David halála után. (David Bornstein 1996 szilveszterének éjszakáján kábítószer-túladagolástól hunyt el - a szerk.) Nem vagyok biztos ebben, mert azóta sem beszéltünk róla, de az volt az érzésem, hogy a többiek folytatni akarták. Én meg azt gondoltam, hogy képtelenség, és inkább elfordultam a zenétől. Akkor kezdődött a film. De most, ezzel az új Kistehénnel megint valami hasonló érzésem van, mint az Andersennel. Törekedtem is rá, olyan embereket kerestem. A gitáros Bujdosó Jánossal már korábban is találkoztunk, róla például tudtam, milyen fontos volt számára az Andersen a 90-es évek elején. Olyan együttest akartam megint, ahol állandóan kérdések merülnek fel, ahol szellemi műhely van. Az előzőnél nem volt ilyen - igaz, az nem is arról szólt, és én sem vettem komolyan.
MN: Hanem miről szólt?
KKL: Arról, hogy végre elhagyom Budapestet, és kimegyek vidékre. Gyerekkorom óta arra vágytam, hogy újra vidéken éljek. A szüleim vidékről költöztek fel a városba. A gimnázium alatt minden hét végén utaztam haza a kollégistákkal, mert iszonyúan hiányzott a vidék, és úgy gondoltam, hogy majd Békéscsabára járok agráriskolába. Aztán valahogy bekattant Budapest, ahogy állok a Felszabadulás téren walkmannel, és várok valakire. Ez nagyon megtetszett, és attól kezdve magába szippantott a város, de azért mindig is visszavágytam. Végül harmincöt éves koromban jött el, hogy kiköltöztem, és újraépítettem a gyerekkori dolgokat. Vettem egy szakadt Simpson motort, olyanra festettem ki hengerrel a szobámat, mint amilyen a nagyanyámnál volt, és elhoztam a halott nagyszüleim cserépkályháját. Szerintem ebbe a dologba a Szájbergyerek és az a kifacsart lakodalmas zene valahogy beleillett. Összekapaszkodtak. De nem akartam zenészként létezni, és amikor az első kistehenes dal után felkértek egy albumra, arról sem volt fogalmam, hogy mit lehetne mellé tenni. Még nem volt zenekar, nem volt semmi, egyedül az, hogy vidékre kell menni. Ott készült az album is, Szentendrén. De én csak egy lemezt csináltam, nem zenekart. Fontosabbnak tűnt, hogy folytassam a filmezést meg a többi dolgomat.
MN: Ha a Szájbergyereknek nincs akkora sikere, másképp alakul minden?
Fotó: Németh Dániel
KKL: Akkor nem zenéltem volna. Engem az Andersen idejében is az foglalkoztatott, hogy kijussunk Európába. És amikor láttam, hogy nem megy, hogy nem vagyunk rá képesek, akkor úgy döntöttem, hogy pusztán zenészként én így nem szeretnék fennmaradni. Kezdetben a Kistehénnel is kimondottan nyűgnek éreztem, hogy a koncertek elveszik az időmet más elől, amit szívesebben csináltam. Csak később kezdtünk azon tűnődni, hogy ezzel a furcsa alternatív lakodalmassal bepróbálkozhatnánk külföldön. Akkor még nem volt a Balkán ennyire a levegőben. Jött Gáncs Andi, aki a menedzserünk lett, és neki sikerült kiadót és ügynökséget találnia Berlinben. Még Amerikába is kijutottunk. Na de ahogy újra képbe került a külföld, egyből tolni kezdtem a zenekart afelé, ami hiányzott belőle nekem: az Andersen. Hogy sokkal progresszívebb, kísérletezőbb, személyesebb legyen. Így született meg 2008-ban az Ember a fán című album, ami elég radikális váltást eredményezett. Onnan kezdve már nem akartam azt játszani, amit azelőtt. Az már túl kommersz volt, és nem éreztem benne annyi erőt, hogy ütni tudjon Angliában. Inkább úgy tűnt, hogy beállt valami sorba. A Gogol Bordello és mások mellé. Ez vezetett a Picsába az űrhajókkal! című melankolikus lemezhez. Azzal sikerült valami olyat érinteni meg, mint az Andersennel; és úgy éreztem, hogy érdekes lehet máshol is. Kiküldtem Jonathan Waltonnak, akinek meg is tetszett, sőt az is felmerült, hogy egyszer majd együtt dolgozhatnánk. Ez egy járható útnak tűnt, és elkezdett a zene újra azon a szinten érdekelni, mint az Andersen idején. Azt éreztem, hogy zenélni szeretnék megint. Ha lehet ezt így csinálni, akkor szeretnék zenélni megint.
MN: Törvényszerű volt, hogy ehhez átalakuljon a zenekar?
KKL: Igen. Gyakorlatilag a melankolikus lemezzel már bezárult a kör. Az akkori zenészek azt nem akarták játszani. Nem érezték a magukénak, nem találtak közös hangot benne. Kevesebb katarzist éltek át általa, mint korábban. Az pedig egy eléggé kritikus helyzet, hogy van egy album, amit nagyon szeretek, csak hát a zenészeim nem akarják játszani. Innentől kódolva volt, hogy meg vannak számlálva a napjaink. Először arra gondoltam, hogy megtartom a régi felállást, és csak a melankolikus anyaghoz keresek melankolikus arcokat - így jöttek a mostani zenészek, csak egyetlen lemezre. De aztán egy olyan melankolikus társaság lett ebből, hogy... Olyan szintű depresszió van a buszban, olyan csönd és hallgatás, ami elképesztően gyönyörű.
MN: Azon az EP-n, ami most Venus címmel Angliában megjelent, Lazlo néven fut a zenekar. Van ennek egy olyan olvasata, hogy ez csak a te bulid... Ami konfliktusforrás lehet.
KKL: A Lazlo nevet az angolok találták ki. Tudták, hogy addig mi történt velünk, összegyűjtöttem nekik minden anyagot a Kistehénről. Ismerték az előéletét, amire építhettek volna, de azt mondták, hogy inkább teljesen tiszta kommunikációt terveznek, és ahhoz a Kistehén név nem elég erős. Úgy gondolták, hogy legyen inkább Lazlo, azzal könnyebb lesz azonosítani. Valami kelet-európai dolog, aminek megvan a háttere, és ha máshonnan nem, akkor a Casablancából bekattan. Hiába mondtam, hogy ez egy zenekar, nem egy szólóprojekt, és nem is szeretném, hogy az legyen, mert nekem társakra van szükségem. Ők valami olyat akartak, amit senki nem ismer, amit elölről tudnak felépíteni, az elejétől tök világos képpel. Szóval azt mondták, hogy Lazlo. Először egy embert akarnak kommunikálni, aki valahonnan Kelet-Európából jön, egy tanyáról az állatai mellől, és onnan hozza ezt a furcsa zenét. Három hete megy a kampány, egy csomó fotót kiküldtem hozzá, de eddig még nem tettek ki zenekaros képet. Csak engem.
MN: Miféle állataid vannak?
KKL: Van két kecském, egy rakás tyúkom meg két lovam. Eddig egy üdülőövezeti tanyán éltünk, de most tovább kell állnunk, mert a szomszéd gyümölcsfáiról szoktak legelni a kecskéim. A másik szomszédom meg lefotózta, amint Delej, a lovam épp benéz hozzájuk a teraszukról. Ott élek, és ott írom a dalokat köztük. Ott alszom, reggel fejem a kecskét, és csak akkor jövök be Pestre, ha koncert van. Ezek a mindennapjaim. De még visszatérve a Lazlóhoz, azért látom a zenekaron, hogy nem esik nekik jól. Többször is felvetettem az angoloknak, hogy finomítani kéne rajta, de nem akarták megváltoztatni. Két emberről van szó, Jonathan Waltonról és Josh Breslaw-ról. Miután megismertem őket, úgy döntöttem, ahogy még soha: hogy teljesen rájuk bízom magam. Úgy adtam nekik az anyagot, hogy bármit mondanak, azt fogom tenni. És ez lényegében még működik.
MN: Oké. Tehát most van négy szám, és dúl a kampány. Mi a következő lépés?
KKL: Én végül is csak egyetlen dolgot szeretnék igazán: kilépni Európába, és becsatlakozni a koncertező körforgásba. Hogy ne csak itthon, hanem Európa-szerte játszani tudjunk. Az Andersennel is ezen a korláton szerettünk volna áttörni. Olyan szép dolgok vannak. Találtam nemrég egy csatornát a YouTube-on, egy angol pasi tölt fel klipeket a Music Television 120 perces műsorából. Ott van köztük az Andersen Budapestje is. Számunkra akkor is ez jelentette a szabadságot. Ha koncertezni tudnánk Európában, az összetartaná a zenekart. Most majdnem minden zenész több zenekarban is játszik. Aki ebből akar megélni, annak nálunk több zenekarban kell játszania. Ez teljesen irreális. Én arra vágyom, hogy a miénk legyen "a" zenekar, és hogy a társaim erre fordítsák minden energiájukat és figyelmüket. A hajlandóság megvan bennük, csak most még itt van ez a kényszerpálya. Ettől szeretnék megszabadulni.
