Koncert

Az újraébredő erő

A Red Hot Chili Peppers Budapesten

Zene

Múlt hét csütörtökön jelentősen megugrott az egy négyzetméterre jutó RHCP-pólós fiatalok száma a belvárosban, ami nemcsak annak volt köszönhető, hogy a kaliforniai zenekar már hétfő este megérkezett és azóta lázban tartotta Budapestet, hanem annak is, hogy kerek húsz éve történt utoljára ilyen.

De legalább jeles eseménnyel tértek vissza hozzánk, hiszen a Chili nálunk kezdte meg legújabb lemeze, a The Get­away világ körüli turnéját. Erre szeptember elsején nagyjából húsz­ezer ember volt kíváncsi (majd másnap, a következő pesti koncerten ugyanennyi), és nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy nem kellett csalódniuk. A műsor a nyári turnéhoz képest nem tartogatott óriási meglepetéseket: a sűrűn játszott Can’t Stop indítása, majd az azt követő Dani California és Scar Tissue, vagy a ráadás előtti Californication és By the Way kijelölte a kötelezően lefutandó slágerköröket, közöttük viszont olyan régebbi, ritkábban játszott dalok is előkerültek, mint a She’s Only 18 vagy az 1987 óta hasító Me & My Friends. Annak ellenére, hogy hivatalosan az új lemez turnéjáról van szó, a The Getawayről mindössze öt szám hangzott el – köztük a ráadásban az album egyik legizgalmasabb, élőben is berántó számával, a Dreams of a Samuraijal.

A Chilit – mint minden 20-30 éve működő bandát – sokan vádolják elpuhulással, melyben, ha a zúzós hőskorszakot összehasonlítjuk a jelennel, van is igazság – bár az új lemez épp a funkysabb alapokhoz nyúl vissza, de kétségkívül lágyabban, lassabban. Lassúsággal viszont a koncertet látva senki sem kritizálhatja őket: a majdnem két órát végigmajomkodó, a ráadásra kézen állva érkező Flea, a mostanság a szokásosnál jóval többet pörgő Anthony Kiedis, a több tucat dobverőt széthajigáló Chad Smith és az első perctől kezdve spárgában gitározó Josh Klinghoffer egy percig sem hagyta unatkozni a közönséget. Utóbbinak nincs könnyű élete egy olyan előddel a háta mögött, mint – az egyébként mentor és korábbi zenésztárs – John Frusciante, de évről évre egyre inkább bizonyítja, hogy a kritikáknak már nem az elődöt kell siratnia, hanem őt észrevennie. A Frusciante által hagyott űrt betölteni úgysem lehet, de új hangot megütni igen: Klinghoffernél más a játék, más a szóló és más a vokál, így másképp is üt. De üt – Budapesten például a Californication katartikus intrójánál vagy a The Adventures of Rain Dance Maggie végső szólójakor, mellyel sikerült olyan szexivé tennie a dalt, amilyen eddig soha nem volt. Ráadásul egyre érezhetőbb az összhang a basszussal és a dobbal is, így egyre több az önfeledt jammelés a színpadon, melyhez most az ilyenkor inkább háttérbe vonuló Kiedis is hozzátette a magáét.
A szövegbéli bakik, mondjuk, ezúttal sem maradhattak el: ezek közül a Californication első sorának eltévesztése vitte a pálmát, cserébe viszont korántsem megszokott – tiszta, néhol már-már stúdiószerű – énekteljesítményt kaptunk tőle. A koncertet végül a kivételesen nagyszerű fénytechnika formálta még látványosabbá: vagyis a közönség feje felett fel-le mozgó, hol hullámot, hol a piros RHCP-jelet formázó, mindig más színben villódzó fénycsövek.

A Chili idén a harmincharmadik életévét tölti, túl van tizenegy lemezen, számos sikeren és kudarcon (no meg persze John Frusciantén); talán több Blood Sugar Sex Magik sincs a bandában, jócskán van viszont még erő, kreativitás, összetartás és az a kezdetektől meglévő, jótékony düh, amely Suck My Kisseket és Don’t Forget Me-ket adott nekünk. És egy csomó végigugrálható-üvölthető két órát, amilyen a budapesti is volt – anélkül, hogy csupán a nosztal­giától csöpögött volna a szép kilencvenes évek RHCP-jének jegyé­ben. Harminchárom év ide vagy oda, a Red Hot Chiliben van még spiritusz.

Papp László Budapest Sportaréna, szeptember 1.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.