De legalább jeles eseménnyel tértek vissza hozzánk, hiszen a Chili nálunk kezdte meg legújabb lemeze, a The Getaway világ körüli turnéját. Erre szeptember elsején nagyjából húszezer ember volt kíváncsi (majd másnap, a következő pesti koncerten ugyanennyi), és nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy nem kellett csalódniuk. A műsor a nyári turnéhoz képest nem tartogatott óriási meglepetéseket: a sűrűn játszott Can’t Stop indítása, majd az azt követő Dani California és Scar Tissue, vagy a ráadás előtti Californication és By the Way kijelölte a kötelezően lefutandó slágerköröket, közöttük viszont olyan régebbi, ritkábban játszott dalok is előkerültek, mint a She’s Only 18 vagy az 1987 óta hasító Me & My Friends. Annak ellenére, hogy hivatalosan az új lemez turnéjáról van szó, a The Getawayről mindössze öt szám hangzott el – köztük a ráadásban az album egyik legizgalmasabb, élőben is berántó számával, a Dreams of a Samuraijal.
A Chilit – mint minden 20-30 éve működő bandát – sokan vádolják elpuhulással, melyben, ha a zúzós hőskorszakot összehasonlítjuk a jelennel, van is igazság – bár az új lemez épp a funkysabb alapokhoz nyúl vissza, de kétségkívül lágyabban, lassabban. Lassúsággal viszont a koncertet látva senki sem kritizálhatja őket: a majdnem két órát végigmajomkodó, a ráadásra kézen állva érkező Flea, a mostanság a szokásosnál jóval többet pörgő Anthony Kiedis, a több tucat dobverőt széthajigáló Chad Smith és az első perctől kezdve spárgában gitározó Josh Klinghoffer egy percig sem hagyta unatkozni a közönséget. Utóbbinak nincs könnyű élete egy olyan előddel a háta mögött, mint – az egyébként mentor és korábbi zenésztárs – John Frusciante, de évről évre egyre inkább bizonyítja, hogy a kritikáknak már nem az elődöt kell siratnia, hanem őt észrevennie. A Frusciante által hagyott űrt betölteni úgysem lehet, de új hangot megütni igen: Klinghoffernél más a játék, más a szóló és más a vokál, így másképp is üt. De üt – Budapesten például a Californication katartikus intrójánál vagy a The Adventures of Rain Dance Maggie végső szólójakor, mellyel sikerült olyan szexivé tennie a dalt, amilyen eddig soha nem volt. Ráadásul egyre érezhetőbb az összhang a basszussal és a dobbal is, így egyre több az önfeledt jammelés a színpadon, melyhez most az ilyenkor inkább háttérbe vonuló Kiedis is hozzátette a magáét.
A szövegbéli bakik, mondjuk, ezúttal sem maradhattak el: ezek közül a Californication első sorának eltévesztése vitte a pálmát, cserébe viszont korántsem megszokott – tiszta, néhol már-már stúdiószerű – énekteljesítményt kaptunk tőle. A koncertet végül a kivételesen nagyszerű fénytechnika formálta még látványosabbá: vagyis a közönség feje felett fel-le mozgó, hol hullámot, hol a piros RHCP-jelet formázó, mindig más színben villódzó fénycsövek.
A Chili idén a harmincharmadik életévét tölti, túl van tizenegy lemezen, számos sikeren és kudarcon (no meg persze John Frusciantén); talán több Blood Sugar Sex Magik sincs a bandában, jócskán van viszont még erő, kreativitás, összetartás és az a kezdetektől meglévő, jótékony düh, amely Suck My Kisseket és Don’t Forget Me-ket adott nekünk. És egy csomó végigugrálható-üvölthető két órát, amilyen a budapesti is volt – anélkül, hogy csupán a nosztalgiától csöpögött volna a szép kilencvenes évek RHCP-jének jegyében. Harminchárom év ide vagy oda, a Red Hot Chiliben van még spiritusz.
Papp László Budapest Sportaréna, szeptember 1.
