Nekrológ

Az utolsó keringőkirály

Robbie Robertson (1943–2023)

Zene

Hiába tartották a világ egyik legjobb szólógitárosának, hiába volt The Weight című száma a hippik himnusza, a legtöbben mégis Bob Dylan kísérőjeként tartották számon, máig tartó világhírét pedig főleg annak köszönheti, hogy feloszlatta a zenekarát, a The Bandet.

Robbie Robertson 1943. július 5-én született Torontóban, s a hangzatos kettős keresztnevet, a Jaime Royalt valószínűleg azért kapta, hogy ily módon tűnjön ki a korabeli kanadai munkásosztály szürkeségéből. Indián származású anyja még rezervátumban nevelkedett, majd Torontóban lett betanított munkás. A gyárban ismerkedett meg James Patrick Robertsonnal, és ment hozzá feleségül 1942-ben, ám mint később kiderült, a fiú vér szerinti apja egy Alexander David Klagerman nevű, zsidó származású gengszter volt. Jaime Royal gyerekkorában gyakran vendégeskedett rezervátumban élő indián rokonainál, az unokatestvére tanította meg gitározni, de a blues és a rock and roll jegyében.

A legenda úgy folytatódik, hogy Robertson már tizennégy évesen hivatásos zenésznek szerződött el egy utazó vurstliba, majd Pete Traynorral – aki később saját készítésű erősítőivel szerzett hírnevet – megalapította első zenekarát, amelynek a neve Robbie and the Rhythm Chords volt. A vándorcigány-imázs azonban kissé megbicsaklott azzal, hogy a fiúk egy sci-fi film hatására a Robbie and the Robots nevet vették fel, Traynor pedig antennákat és egyéb csillogó kellékeket szerelt a gitárjaikra, hogy az űrkorszakot idézzék. A páros azután szakított, hogy Robertsont basszusgitárosnak szerződtette Ronnie Hawkins rock and roll énekes Hawks nevű zenekarába. A tehetséges tiné­dzser pedig igyekezett minden trükköt ellesni az akkori szólógitárostól, Roy Buchanantől – őt ma is azok közt emlegetik, akik a legnagyobb hatással voltak a későbbi rockgitárhangzások kialakulására. Robertson az ötvenes évek végén szólógitárossá lépett elő a Hawksban, amelyben ekkor már Levon Helm dobolt. A későbbi The Band felállás azután jött létre, hogy 1961-ben csatlakozott a zenekarhoz Rick Danko basszusgitáros, Richard Manuel zongorista és Garth Hudson, aki szintén billentyűs hangszeres volt. Jerry Penfound szaxofonossal kiegészülve, ebben a felállásban kísérték három éven át Ronnie Hawkinst. A Hawks nevét sokan megismerték, készült pár lemezük is, ám attól nagyon messze álltak, hogy befussanak. A zenekar 1964-ben hagyta ott Hawkinst, és előbb The Levon Helm Sextet, Penfound távozása után pedig Levon and the Hawks néven próbálkoztak soul és blues ihletettségű dalokkal, és Robertson fantasztikus gitárszólói mellett azzal keltettek feltűnést, hogy Helm, Danko és Manuel is kiváló énekes volt. 1965-ben három kislemezük jelent meg, a Grammy-díjas bluesénekes, John P. Hammond So Many Road című lemezén is ők zenéltek, ám a Levon and the Hawks jövőjét eldöntő fordulat az volt, hogy Hammond Robertsonékat ajánlotta Bob Dylannek, aki éppen ekkor fordított hátat a folkzenének és az akusztikus gitárnak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.