Nekrológ

Az utolsó keringőkirály

Robbie Robertson (1943–2023)

Zene

Hiába tartották a világ egyik legjobb szólógitárosának, hiába volt The Weight című száma a hippik himnusza, a legtöbben mégis Bob Dylan kísérőjeként tartották számon, máig tartó világhírét pedig főleg annak köszönheti, hogy feloszlatta a zenekarát, a The Bandet.

Robbie Robertson 1943. július 5-én született Torontóban, s a hangzatos kettős keresztnevet, a Jaime Royalt valószínűleg azért kapta, hogy ily módon tűnjön ki a korabeli kanadai munkásosztály szürkeségéből. Indián származású anyja még rezervátumban nevelkedett, majd Torontóban lett betanított munkás. A gyárban ismerkedett meg James Patrick Robertsonnal, és ment hozzá feleségül 1942-ben, ám mint később kiderült, a fiú vér szerinti apja egy Alexander David Klagerman nevű, zsidó származású gengszter volt. Jaime Royal gyerekkorában gyakran vendégeskedett rezervátumban élő indián rokonainál, az unokatestvére tanította meg gitározni, de a blues és a rock and roll jegyében.

A legenda úgy folytatódik, hogy Robertson már tizennégy évesen hivatásos zenésznek szerződött el egy utazó vurstliba, majd Pete Traynorral – aki később saját készítésű erősítőivel szerzett hírnevet – megalapította első zenekarát, amelynek a neve Robbie and the Rhythm Chords volt. A vándorcigány-imázs azonban kissé megbicsaklott azzal, hogy a fiúk egy sci-fi film hatására a Robbie and the Robots nevet vették fel, Traynor pedig antennákat és egyéb csillogó kellékeket szerelt a gitárjaikra, hogy az űrkorszakot idézzék. A páros azután szakított, hogy Robertsont basszusgitárosnak szerződtette Ronnie Hawkins rock and roll énekes Hawks nevű zenekarába. A tehetséges tiné­dzser pedig igyekezett minden trükköt ellesni az akkori szólógitárostól, Roy Buchanantől – őt ma is azok közt emlegetik, akik a legnagyobb hatással voltak a későbbi rockgitárhangzások kialakulására. Robertson az ötvenes évek végén szólógitárossá lépett elő a Hawksban, amelyben ekkor már Levon Helm dobolt. A későbbi The Band felállás azután jött létre, hogy 1961-ben csatlakozott a zenekarhoz Rick Danko basszusgitáros, Richard Manuel zongorista és Garth Hudson, aki szintén billentyűs hangszeres volt. Jerry Penfound szaxofonossal kiegészülve, ebben a felállásban kísérték három éven át Ronnie Hawkinst. A Hawks nevét sokan megismerték, készült pár lemezük is, ám attól nagyon messze álltak, hogy befussanak. A zenekar 1964-ben hagyta ott Hawkinst, és előbb The Levon Helm Sextet, Penfound távozása után pedig Levon and the Hawks néven próbálkoztak soul és blues ihletettségű dalokkal, és Robertson fantasztikus gitárszólói mellett azzal keltettek feltűnést, hogy Helm, Danko és Manuel is kiváló énekes volt. 1965-ben három kislemezük jelent meg, a Grammy-díjas bluesénekes, John P. Hammond So Many Road című lemezén is ők zenéltek, ám a Levon and the Hawks jövőjét eldöntő fordulat az volt, hogy Hammond Robertsonékat ajánlotta Bob Dylannek, aki éppen ekkor fordított hátat a folkzenének és az akusztikus gitárnak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.