"Az ember, aki mögötte van" - Berger Dalma énekesnő

  • Hó Márton
  • 2009. március 26.

Zene

A húszas évei közepén járó Berger Dalma pillanatnyilag öt formáció énekese (Esclin Syndo, Singas Project, Seen, Realistic Crew és a nemrég indult Volkova Sisters), megjárta már a Glastonbury fesztivált, szinte minden műfajban énekelt a dzsessztől a reggae-n át az atmoszferikus rockig. A legfrissebb lemez, amelyen énekel, az Esclin Syndo Sleeping Traveler című albuma (kritikánkat a lemezről lásd a Visszhang rovatban - a szerk.) - többek között erről is beszélgettünk.

 

Magyar Narancs: Jelenleg több zenekarban énekelsz párhuzamosan, de melyik volt a legelső?

Berger Dalma: Nem foglalkoztam könnyűzenével egészen 20 éves koromig, addig csak klasszikus zenét tanultam, zongoráztam, és mindenféle kórusban énekeltem, a szoprán lányokat erősítettem. Amikor nem vettek fel az egyetemre, és egy OKJ-s suliba kerültem, a padtársammal csináltunk zenekart Szokol néven. Aztán kimentem Londonba, egy évig ott éltem, és mikor visszajöttem, hívtak vokalistának a Zagastichoz, ahol egy hónap múlva frontember lettem Babarczy Bulcsú mellett. Én akkor találkoztam először a reggae-vel - az egész zene lüktetésével. Ezután egy hónappal keresett meg Bordás Péter, aki Sándor Danival csinálta az Esclin Syndót, ami akkor még csak szobazenekar szinten működött, számítógépen rakták össze a dalkezdeményeiket. Még ebben a hónapban hívott a Singas Project is, hogy nekik is kellene egy énekesnő: Csermák Zoltán billentyűs és Szabó Kornél bőgős pont akkor lépett ki egy másik együttesből. Három olyan zenekar volt tehát, ami teljesen más irány volt, és mind egy frissen alakult történet, nem voltak rossz beidegződések. Aztán felvettek a Képzőre, és kénytelen voltam felköltözni Pestre, hogy tudjam csinálni az egyetemet. Kitaláltuk az Esclinnel, hogy összeköltözünk, kivettünk egy albérletet a Király utcában, ahol véletlenszerűen váltotta egymást 6-7 ember, ott próbáltunk, együtt írtuk a számokat. A dobosok és a gitárosok folyton cserélődtek.

MN: Az Austrian Band Contest döntője után volt egy nagy átalakulás az Esclin Syndóban.

BD: Pár hónappal az indulás után találtunk egy hirdetést a tehetségkutatóról. Poénból beadtuk a nevezést, beválogattak, aztán az első fordulót megnyertük úgy, hogy mi lepődtünk meg a legjobban. Nagyjából 6-700 induló volt. Egy kivételével minden fordulót megnyertünk ezután, csak az utolsó, ausztriai fordulóban lettünk harmadikok. Az ABC nagyon okosan van kitalálva, a szavazatok 50 százalékát a zsűri, 50 százalékát a közönség adja. Mi végig úgy mentünk, hogy nem volt közönségünk, vagyis a zsűrinek végig maximális pontszámot kellett adnia, hogy továbbjuthassunk. Konkrétan a bécsi döntő azon múlott, hogy nem voltak emberek, akik szavaztak volna ránk. Aztán feloszlott az a felállás, fél évig nem történt semmi. Nem volt semmi pénzünk, kompromisszumokra kényszerültünk, ezért sok feszültség felgyűlt, de főleg arról volt szó, hogy az akkori felállással nem tudtuk megérteni egymást. Sok tagcsere volt, utólag sajnálom, hogy így alakult. Hárman írtuk a számokat, Bordás Peti, Dani és én, aztán amikor a Peti kivált, a Danival ketten vittük tovább az Esclin Syndo nevet, de lövésünk se volt arról, hogyan találjunk zenészeket Pesten.

MN: Hogyan találtátok meg a jelenlegi társaitokat?

BD: Úgy volt, hogy inkább a zenészek találtak meg minket. Teljesen sorsszerű történet volt. Az előző Blind Myself-albumon énekeltem egy számban, azt meghallotta Kolozsi Péter, a zenekar korábbi basszusgitárosa, aztán felhívott, hogy Somló Dániel dobossal és Ratkóczy Huba gitárossal van egy formációjuk (ez lett később a Seen), és énekest keresnek. Elsőre azt mondtam, hogy nem fogok ráérni, de azért belehallgatok. Lementem a próbára, nagyon bejött a cucc, és mondtam a Daninak, hogy megtaláltam a zenészeket. Végül kötöttünk egy megállapodást, hogy én énekelek a Seenben, cserébe ők jönnek hozzánk az Esclinbe zenélni. Szóval egy zenészgárda megy most két név alatt.

MN: És közben megy a Singas Projekt is?

BD: Persze, már csináltunk egy albumot (Yo Life), és most jelenik majd meg a második (This Is Theatre Honey címmel), én rendszeresen járok le Pécsre. Csak az történt, hogy a Zagasticban már nem vagyok benne.

MN: Van olyan zenekar, amelyik leginkább a szívügyed?

BD: Nem lehet szívügyem, mert eleve úgy kezdtem, hogy három zenekarban voltam benne. Ha úgy indítottam volna, hogy egy zenekarnak vagyok a frontembere, és egy nagyon erős közösségben létezem évekig, akkor valószínűleg előfordult volna, hogy rangsorolok, de nincs értelme. Meg annyira más dolgokat csinálok mindegyik zenekarban, és más típusú emberekkel dolgozom, hogy felesleges ezzel foglalkozni.

MN: Mindegyik formációba a személyiséged más-más részét viszed bele?

BD: Igen, ez abszolút így van. Csak olyan zenéket csinálok, amiket gyerekkoromban hallgattam, vagy amikkel valamilyen módon kapcsolatba kerültem. Azért énekelek dzsesszt, mert négy évig vezettem dzsessztörténeti műsort egy pécsi rádióban. A mai napig azért a Dire Straits az egyik kedvenc, mert apám lemezei közül sok DR-albumért voltam oda. A nyolcvanas évek zenéi meg a dzsessz, ez a két meghatározó irány. Az első énekesnők, akik fontosak voltak az életemben: Fitzgerald és Nina Simone. Az vagyok, amiket a szüleim és a barátaim hallgattak, ezt tükrözöm vissza a mai napig.

MN: Az újabbak közül valaki?

BD: Engem nem érdekelt igazán soha a Portishead és Tricky sem. A Portishead énekesnőjében csak az érdekelt, ahogy használja a hangját, de a saját folkos projektje sokkal jobban tetszik. Joni Mitchell, Bob Dylan - ők sokkal jobban bejönnek, de ha a gitáros-énekeseket nézzük, akkor PJ Harvey az, akire azt mondom, hogy nagyon-nagyon bírom. Vagy Kate Bush - bár annyira nem szeretem, amit csinál, de ahogy csinálja, és amilyen szövegeket ír, az nagyon tetszik.

MN: Beth Orton?

BD: Már sokszor hasonlítottak hozzá, de nem az én világom, vékonyak a dalszövegei. Joni Mitchell után elég nehéz újat csinálni.

MN: Szóval akkor az attitűd, az egyéniség a fontos egy énekesnél?

BD: Igen, a zene az egy formai dolog, és mindig a mögötte levő intellektus tükröződik át rajta. Engem elsősorban nem a zene érdekelt soha, hanem az ember, aki mögötte van. Úgy tűnik, hogy ez két különálló rész, ami mindig harcban áll egymással: van, amikor az egyik hangsúlyosabb, van, amikor a másik. Ott van például a Diamanda Galás. Megértem, hogy csomó ember számára hallgathatatlan, viszont ami mögötte van, amiket nyilatkozik, meg amiért csinálja, az egy nagyon erős gondolati történet, és az is, ahogy egyik lemeztől a másikig eljutott.

MN: Egyébként hogy bírjátok, ha a zenekart folyton külföldi példákhoz hasonlítgatják?

BD: Nem igazán találó hasonlatokat mondanak, sztereotipnek érezzük sokszor a Tricky- és a Portishead-párhuzamot is. Valamiért kiragadnak egy-egy momentumot a zenéből, pedig sokkal több dologból áll össze. Az is vicces, hogy sokan megszólták az album eklektikusságát, pedig pont azért ilyen, mert szeretünk játszani a formai struktúrákkal. Nem azért vagyunk eklektikusak, mert keressük magunkat vagy kiforratlanok vagyunk. Arról van szó, hogy sem én, sem a Dani nem fogunk azon görcsölni, hogy ha összerakunk 10 számot, azok mennyire stílusidegenek egymáshoz képest. Ez minket nem érdekel. Az sem, hogy a Highways című számra azt kapjuk, hogy Linkin Park-kópia. Amikor csináltuk, az volt a cél, hogy legyen egy vicces, Van Halen-es hangzása. Egyszerűen szeretünk játszani a formákkal, de az Esclin Syndo nem egy sötét triphop. Amikor leülünk számot írni, nem agyalunk ilyeneken.

MN: Hogy születik nálatok egy dal?

BD: Dani és én is soundbuzik vagyunk. Ez az első: hogy hogyan szól. Az új lemezen már egyre elmosódtak a dalszerző szerepek, én is néha előálltam szinti- vagy gitártémával. Amikor nekiálltunk Danival újra összerakni a zenekart, tudatosan ragaszkodtunk ahhoz, hogy akármilyen stílusban, de maradjunk a klasszikus dalszerkezetnél, és csináljunk a szó kevésbé pejoratív értelmében befogadható zenét. Amiket a korábbi felállással csináltunk, az nagyon ösztönös folyamatzene volt: nagyszerű zenei motívumok, de kevésbé átgondolt szerkezetben. Nem volt abban tudatosság, de ezúttal megpróbáltunk úgy hozzáállni, hogy márpedig most dalokat írunk, és ez egy tök jó tanulófolyamat volt.

MN: Ez a produceri munkához hasonlít.

BD: Igen, ezt csináljuk, saját magunk producerei vagyunk. Gyakorlatilag a klasszikus zenei kiszolgáló személyzet Dani és én vagyunk a zenekarban. A hangmérnöki és produceri részét is mi csináltuk a lemeznek. Otthon készült A-tól Z-ig.

MN: Pár hete Szarajevóban játszottatok a Singas Projecttel, ennek lesz folytatása?

BD: Úgy néz ki, hogy megyünk vissza, kaptunk még pár ajánlatot. Érdemes ezeken a helyeken játszani, nagyon súlyos arcok vannak a posztjugoszláv országokban. Horvátország például nagyon ízlésorientált hely, náluk nem volt vasfüggöny a kommunizmus idején, szóval sokkal könnyebben juthattak lemezekhez. Abszolút képben vannak, olyan szcéna volt ott a hetvenes-nyolcvanas években, hogy meghalsz. Hívtak nyárra is több helyre, például Splitbe, aztán Romániában és Szarajevóban is lesz egy dzsesszfesztivál. Plusz megyünk ki Berlinbe majd az Esclin Syndóval, ami egy zártkörű koncert lesz, csak az EKF szervezőinek, ez nagyjából háromezer embert jelent. Ha ott valaki fogékony lesz a zenénkre, már el tudunk indulni.

MN: Szerinted tényleg lehet erős pécsi színtérről beszélni?

BD: Néhány éve volt Pécsen egy masszív mag, melynek tagjai saját erőből tornázták fel magukat, és az ő sikerük húzta magával a többi zenekart is. Ahol jó az éjszakai élet, ott biztos jó lesz a zenei színtér is, és Pécsen imádnak kocsmázni az emberek. Volt egy legendás próbahely, a Stuncorgó, ami egy borzasztóan lepukkant épület volt. Egyben volt a kocsma meg a próbaterem, és gyakorlatilag mindenki ott próbált és koncertezett. Most ugyanez van az Uránvárosban az Olympia üzletházban, csak 12 próbateremmel és egy csomó zenekarral. Alapvetően nagyon egyszerű ez az egész: ahol jók a kocsmák, onnan jó zenekarok jönnek.

Neked ajánljuk