1993. március 29-éről, a Dorothy Chandler Pavilon színpadáról (pontosabban a tévéközvetítésből) való az utolsó - máig élő - emlékem Federico Felliniről, amit nyilván csak azért hozok szóba, mert nem bírom magamban tartani, hogy egy efféle kötet nekem: személyes ügy - ami aztán végképp nem tartozna ide; nem tartozna, ha nem ilyesmit tapasztalnánk gyakorlatilag folyamatosan a maestro pályáját követve szinte kivétel nélkül mindenkitől. A mű összes szereplőjétől (megszámlálhatatlanok: felvonul itt a filmművészet utolsó ötven esztendejének majd' minden valamit is számító figurája).
A kiadó Életek&Művek című sorozatában frissen megjelent (egy 1987-es munka bővített és jelentősen átdolgozott 2002-es kiadásából fordított) életrajz szerzője, trieszti filmkritikus, a Corriere della Sera dolgozója is siet - voltaképpen már a dolgozat eleje előtt - a tudtunkra adni, hogy neki is személyes ügy. Ahogy elmeséli az "1952 szeptemberében, a velencei Hotel des Bains teraszán" (a Fehér Sejk bemutatója utáni napon) esett találkozást, a tényállás napnál is világosabb. Semmi kétség, Fellini őszinte hívével van dolgunk, akit végső soron csak hallatlan felkészültsége, a tárgyában (mely érthető okokból jócskán túltart hősén - vagy nem is?) mutatott imponáló jártassága különböztet meg a lecsúszott zoknis rajongótól. Ezen - adott esetben távolról sem bizarr, mégis megkülönböztető - alapállás rögtön felidézte Bakács Tibor Settenkedő lapunknak adott interjúját ("Látszik, hogy szőrös a fülem", 2005. november 24.), miszerint "Fellini 8 és féljében ott a kritikus, aki egy kicsit selypegő hangon beszél, mászkál a rendezővel, és lényegében faszságokat hord össze, de a rendezőnek rendkívül szüksége van arra, hogy valaki összevissza beszéljen a film esztétikájáról, majd beül egy kocsiba, és ott azt mondja neki a filosz: nem tudom, nem tudomÉ" - őszintén szólva csak halvány emlékeim vannak erről az epizódról, az volt a spurim, hogy ellenőrizni kellene a forrást; milyen jó is lenne újranézni a mondott filmetÉ
Ám nem kellett még csak mondjuk az ötvenedik oldalig sem elérni, hogy belássam: lehetetlen küldetés. Egyfelől, bár Fellini ironikus élet- és szakmaszemléletére pompásan jellemző e kép, Tullio Kezich egészen más eset, minden jobban illik rá, mint a tolakodó esztétizálás, a "nem tudom, nem tudomÉ" meg egy-szerűen fene messze esik tőle. Másfelől, műve egésze után szó sem lehet a 8 és 1/2 újranézéséről. Nincs már mese, minimum a Fehér Sejktől (de inkább - még mindig a minimumban vagyunk - a Varieté fényeitől) végig kell masírozni az egész életművön ahhoz, hogy valamennyire is felmérjük (bár akár át is éljük), mihez volt nekünk úgy összevissza szerencsénk. Kezich könyvének legnagyobb érdeme, ahogy szavak nélkül buzdít erre, ahogy a hálót szövő pók módjára olvasója köré fonja az érzetet, hogy ez megkerülhetetlen. Egy nagy Fellini-retrospekció nélkül nem is érdemes moziba járni ezután. Ebbéli sugallata azonban jócskán vitatható, hiszen ugyan mi a bánatért is kellene látni mondjuk a Cabiria éjszakáit az Elemi ösztön 2 maradéktalan élvezetéhez? Csak egy javíthatatlan romantikus üzenhet ilyet. Bár egy kihalt szakma képviselőjeként milyen is lehetne a szerző, ha nem romantikus, vakul romantikus (hisz az Elemi ösztön 2 mellé ugyan mi szükség van már filmkritikusra)?
Ám annak okát, hogy egy életrajzi műbe bújtatott romantikus nagyregénnyel van dolgunk, nyilvánvalóan nem kizárólag a szerző személyes sorsában kell keresnünk, de bizony hőse pályájában, személyében leginkább. Fellini kétségkívül az utolsó rózsalovag mind ebben a szomorú (vidám) világban, mind a mozgóképek históriájában. De továbbmegyek, a maestro halálával körülbelül a filmművészetnek is befellegzett - ha nem is attól, hogy ő végérvényesen abbahagyta. Beszélhe-tünk persze még akár nagyszerű filmalkotásokról, kiváló rende-zőkről (bár többségük már megvolt, kis szigorral afféle másod-vonalként az ő életében is), de momentán egészen máshol van a helye a mozinak a társadalomban, amiért művészetet emlegetni mára szimpla aránytévesztés (vagy merő nagyzolás, alibigyártás). Sajnálom, e dörgedelmekkel csak látszólag rugaszkodtunk messzire az életrajz vizsgálatakor szükségszerű keretektőlÉ
Federico Fellini életéről és/vagy műveiről kötetnyi irodalom áll rendelkezésünkre (nem kevés magyarul is), melyek nyilván kialakítottak egy - nagyon is karakteres - képet róla. Ám a jelen mű iránt érdeklődő, okkal feltételezhetően: filmbarát akkor sem vág neki felkészületlenül az olvasásnak, ha mindebből egy sort sem olvasott, hisz a rendező művei közt számos deklaráltan önéletrajzi film is található, az emlegetett 8 és 1/2 mellett például az Amarcord - az is tudható, hogy voltaképpen mindig énfilmeket csinált. De beszélhetünk elérhető írásbeli, szóbeli közléseiről isÉ Tehát az adott Fellini-képen elég sok az olyan, vaskos pemzlivonás, amit maga az érintett kent ráÉ Kezich fő csapásiránya is erre visz: megszabadulni a ravasz kópé önlegendáriumától. Számtalanszor lyukad ki oda (vagy indít onnan), hogy amit szóba hoz, nem éppenséggel úgy volt, ahogy hőse (akár leírt, akár vászonra vitt) beszámolóiban áll. Ez a - nagyon is érthető - megkülönböztető szándék a saját kép igényén túl egyfajta feszültségforrás kétség-kívül, amitől a kötet, ha lehet, még lebilincselőbb. A zavarba ejtő mindentudáson túl ugyanakkor Kezich mindvégig igyekszik észrevétlen maradni, véletlenül sem találkozhatni minősítésekkel (kizárólag a felidézett mindenkori visszhangokban). Hovatovább mindez stíluselemként jelenik meg, sőt maga a stílus (melyben méltó partner a fordító, Gál Judit). Tulajdonképpen azonos Fellini módszerével, lebegtetni, mitől is olyan meggyőző, az előadástól vagy magától a hőstől? Mindegy is ez, hisz a könyv letehetetlen: Fellini percről percre. A száz évet élt filmművészet percről perc-re. Egy igazán adekvát hős (egy [alkalmasint a] főszereplő - ez tagadhatatlan) személyét követve. S ha véletlenül az így kialakult kép mégis nagyban egyezik a bennünk eddig élővel, nem hibája a dolgozatnak, hanem külön-leges ajándéka: talán az olvasó sem élt hiába.
Európa Könyvkiadó, 2006, 506 oldal, 3900 Ft
