Magyar Narancs: A Korog évekig parkolópályán volt, most pedig egy meglepő húzással a Turbo énekesével, Tanka Balázzsal készítettetek új lemezt.
Keszei Krisztián: Az utolsó lemezen én nem játszottam, mert előtte kiléptem, de egy részét még együtt írtuk. Sebi (Sebestyén Balázs basszusgitáros - V. Á.) kiment Ausztráliába, úgyhogy viszszaszálltam basszusgitározni, amit marhára élveztem, viszont sikerült másfél év alatt nulla darab számot megírnunk, és kettőt koncerteztünk, úgyhogy Kolos (Molnár Kolos, az akkori énekes - V. Á.) feladta a tétlenséget. Ezek után véletlenül alakítottuk újjá a zenekart: Legát Tibinek volt egy projektje Krokodilkanaszta néven, ahol Lukács Dávid dobolt, Eki (Ágoston Péter, a Korog gitárosa - V. Á.) meg én gitároztunk, Jeli András meg basszusgitározott. Jól működött a dolog, úgyhogy kitaláltuk, hogy mi lenne, ha a feloszlás helyett kipróbálnánk ezt a felállást. Háromnegyed év alatt összeállt a lemezanyag, és rájöttünk, hogy mindenki azt szeretné, ha üvöltés meg hörgés helyett valaki végre énekelne a zenekarban. Végül Balázs lett az első énekes, aki nemcsak lelkes volt, de a meglévő négy, feldemózott számra azonnal megírta a részeit. Kiderült, hogy működik a dolog, meg én személy szerint mindig éreztem, hogy a Korog legmélyén egy fasza, tüzes rockzenekar rejtőzik. 2012 decemberében marha gyorsan felrántottuk a lemezanyagot, egyik lemez sem íródott meg ilyen gyorsan. Más kérdés, hogy azért jelent meg ilyen későn, mert belefolytam a keverési munkálatokba is, aztán majd egy évig kevergettük.
MN: Annak idején Csihar Attila (lásd még: Mayhem, Aborym, Tormentor) bevétele is nagy húzás volt. Az az ötlet kitől jött?
KK: Volt a Korognak egy majdnem földbeállása, amikor a tagság leszűkült két főre: Sebiből és Ekiből állt, valamint egy dobgépből. Akkor még vitte őket a lendület, és Eki találta ki, hogy a legnagyobb húzás az lenne, ha a magyar metálszíntér legismertebb figurájával, Csiharral felvenné a kapcsolatot. Lassan Dávid is visszakerült a képbe, és én is visszaszálltam, mert ebben mindenképp részt akartam venni. Nem feltétlenül Attila miatt, hanem azért, mert a Korog, amíg létezik, olyan zenekar lesz, ami - ha épp kiszállok belőle, akkor is - a szívem csücske. Attilával megcsináltuk a lemezt, amit a mai napig nagyon szeretek, de őt visszahívták a Mayhembe, és akkor még úgy tűnt, hogy az olyan elfoglaltság, hogy nem tudja mellette bevállalni a Korogot.
MN: Attila mayhemes hírnevét azért jobban meg lehetett volna lovagolni, nem?
KK: Biztos lehetett volna jobban. Megjelent egy válogatás a Southern Lordnál Attila zenekaraiból The Beast Of Attila Csihar címen, amire egy demós Korog-dal is felkerült, de mire ez kijött, addigra már nem volt a zenekar tagja. A Southern Lordon keresztül nagyon homályos tapogatózás ugyan volt, de nem jött össze belőle semmi. Az akkori lemezt itthon sikerült kiadni, de a nemzetközi megjelenés elmaradt, Attilának meg valószínűleg nem volt elég ideje ezzel foglalkozni. Meg kezdek megbarátkozni azzal, hogy ez a zene, amit csinálunk, nem az a dolog, amire nagy tömegek lennének vevők.
MN: Azt mesélted korábban, hogy mehettél volna a Mayhembe is.
KK: Lehetett volna próbálkozni, hogy bekerüljek, amikor gitárost kerestek Attilán keresztül, de nem lett belőle semmi. Egyrészt féltem attól, hogy kipróbáljam magam, másrészt iszonyatosan lusta voltam, harmadrészt féltettem a nem létező itthoni egzisztenciámat, amit a maroknyira szűkült underground által hallgatott zenekarokból próbálok fenntartani. Erről tehát lecsúsztam.
MN: Hány zenekarban játszol most egyáltalán?
KK: Most volt a negyvenkettedik születésnapomon egy koncert, ahol tizenegy zenekarral léptem fel, de van még elfekvőben egy-kettő, meg néhány a tetszhalál állapotában van, például a Sumolight, ami nem azt jelenti, hogy nem létezik, csak nagyon kevés közönséget tud vonzani, és túlságosan bonyolult zene, úgyhogy nem feltétlenül éri meg a zenekartagoknak a próbákkal szenvedni. Áthidaló megoldásként a koncerteken olyan számokat veszünk elő, amiket könnyű felidézni, és rámegyünk inkább az improvizációra, de ez is évente egyszer-kétszer fordul elő.
MN: Melyik a legkedvesebb gyermek ezek közül?
KK: Ilyen zenekar nincs: azért játszom ennyi helyen, mert mindenhol mást találok meg. Iszonyatosan nagy ajándék az élettől, hogy a zenén keresztül olyan emberek válhattak a barátaimmá, ismerőseimmé, mint például Víg Misi, ef. Zámbó István, Másik János, Vető János, meg tulajdonképpen az összes zenekarom összes tagja, akiket csak azért nem lehet név szerint felsorolni, mert nagyon sok lenne. Néha, ha emlékeztetem magam rá, ritka boldog vagyok attól, hogy játszhatok az ef. Zámbó Happy Dead Bandben meg a Balatonban, amik gyermekkorom mérhetetlenül nagy istenei voltak.
MN: Hogy lehet tizenegy zenekart kreatív energiával bírni?
KK: Amikor megcsináltam ezt a születésnapi koncertet, meglepő módon még a zenekaraimban játszó emberek is megrökönyödve észlelték, hogy mennyiféle zenekarban mennyiféle dolgot lehet csinálni, de ez valami egyszerű és privát szórakozás, mert azt hiszem, még soha nem volt senki, aki átlátta volna rajtam kívül, hogy mit jelent ezt csinálni. Belülről mindegyik teljesen más. Nem beszélve arról, hogy ennyiféle zenekarban játszani ugyanazt jelenti, mint rengetegféle hangulatot megélni az életben, és mindegyikben, amennyire lehet, tökéletesen feloldódni: ha valami rossz, akkor megélni, hogy milyen, ha nagyon rossz, amikor pedig jó, akkor pedig azt. Ha zenét csinálsz, és van mögötte ilyesmi - és ebben egyébként egyre inkább kételkedem, tudniillik, hogy szólnának bármiről is a hangok -, akkor miért ne lehetne ezeket megélni? És akkor lehetne olyan dolgokról zenét írni, amikkel nem feltétlenül szembesül mindenki szívesen. Az ilyesmivel meg nem lehet nagy tömegeket megfogni, legalábbis a visszajelzésekből az derül ki, hogy amit én igazán értékesnek tartok, az másnak nehezen befogadható. De nincs egyébként hierarchia: a Balatont csinálni épp olyan jó, mint a Sumolightot vagy a Korogot.
MN: Könnyen átállítod magad fejben?
KK: Engem mindig értetlenséggel töltött el az, hogy az emberek mennyire skatulyákban tudnak gondolkodni. Az említett koncerten azt fogtam fel, hogy akár ötperces átállással sem probléma, mint ahogy a zenehallgatásnál is így van: nem nagyon lehet velem zenét hallgatni, mert ha beindulok, képes vagyok egymás után Bachot, illetve black metalt hallgatni. Valószínűleg azért megy ilyen könnyen, mert szinte semmi mással nem foglalkozom. De ez egyébként időtlen idők óta így van: közvetlenül a gimnázium után még fogalmam sem volt, mivel akarok foglalkozni, de egyszer azt vettem észre, hogy a zenélés tölti ki az életem, rengeteg, akár névtelen zenekarban játszottam, és próbáról próbára jártam. Valahogy mindig sikerült ezt iszonyatosan szűk körben csinálni, ami egyébként szerintem jó.
MN: Sosem akartál úgynevezett karriert csinálni a zenélésből?
KK: Amikor annak idején először hallottam Hendrixet, és vagy egy évig alig vártam, hogy vége legyen a tanításnak, hogy hazamehessek Hendrix-lemezeket hallgatni és zokogni a nappali padlóján, akkor kurva sokat álmodoztam arról, hogy valami hasonlót csináljak. Nem zeneileg - csak sok embernek játszani. Aztán egyszer a Freshfabrikkal játszottunk a Volt fesztiválon egy telt házas koncertet headlinerként, amit a színpadon nagyon élveztem, de utána rádöbbentem, hogy igazából nem a kézzelfogható siker motivál. Nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki azt mondja, hogy jó, amit csinálok, mert tudom, hogy nem az. Mert lehetne jobb.
