Sokszor gondoltunk már arra, hogy milyen izgalmas lenne megtudni, hogyan zongorázott Liszt vagy Mozart. A hangrögzítés találmányának ajándéka, hogy több mint száz éve minden megörökíthető: hallhatjuk, hogyan vezényelt Richard Strauss, tudjuk, hogyan zongorázott Britten vagy Sosztakovics. És azt is, hogyan zongorázott Bartók. Zongoraművészi minőségben készített összes felvétele már az 1981-es centenáriumra megjelent gyűjteményes kiadásban, ám ezekből a dokumentumokból újra és újra válogatni kell a fiatalabb korosztályok kedvéért. Ilyen antológia a Hungaroton kétlemezes Bartók the Pianist albuma, melyen a zeneszerző leghíresebb felvételei hallhatók: saját művei szinte minden korszakából (az Allegro barbarótól a Mikrokozmoszig, a Román népi táncoktól a Kontrasztok amerikai felvételéig Szigeti Józseffel és Benny Goodmannel), illetve néhány darab más zeneszerzőktől (Scarlatti-szonáták, Liszt Sursum cordája), valamint a nagy kortárs és barát, Kodály hat népdalfeldolgozása Basilides Máriával, Medgyaszay Vilmával, Székelyhidi Ferenccel).
Más zeneszerzők tolmácsaként Bartók a kompozíciós szerkezetet átvilágító játék intellektualitásával kelt figyelmet, de nem nélkülözi az erőt sem, sőt jellemzi bizonyos nyerseség is, és feltűnik a személytelenség: érzelmek helyett inkább indulatokkal találkozunk, és általánosan jellemző nála a tárgyilagos, száraz, már-már hideg magatartás. Bartók nem kívánja „megnyerni”, még kevésbé „lenyűgözni” hallgatóját, mint a nagy zongorista sztárok (utóbbi kategóriába ő sohasem tartozott). A legérdekesebb persze a saját műveit előadó Bartók, aki sok mindent szabadabban értelmez, mint ahogy ő maga a kottában leírta. Beszédszerűbb a dallamformálás, több a rubato, élénkebbek a hangsúlyok, több az esetlegesség. Mindez izgalmas a zenehallgatónak, a muzsikusok számára pedig reveláció, ami arra bátorít, hogy az előadó merje élő, lélegző organizmusnak tekinteni és bátrabban formálni a zenét.
Hungaroton, 2016
