Opera

Donizetti: Szerelmi báj­ital

Zene

„Nem wurlitzer a verkli” – énekelte egykor Bilicsi Tivadar; a díszlet viszont wurlitzer – észleljük mi, kicsivel túl az országhatár osztrák oldalán, közel a Fertő tóhoz, a szentmargitbányai kőfejtő nyári operabemutatóján, ahol most épp Donizetti szeretetreméltó vígoperája van soron.

A hatalmas vintage zenegép lemezjátszó tányérján rockiznak a fiatalok, a magasból ide ereszkedik alá Belcore őrmester deszantegysége, s ide érkezik meg a szélhámos csodadoktorból ezúttal hippiguruvá előléptetett Dulcamara is. A soknemzetiségű produkció alkotói mindent elkövetnek a tér – így többek közt a nézőtéri járások – teljes bejátszásáért és a nyáriasan fesztelen mulatságért. S ez sikerült is a döntően a húszas-harmincas éveikben járó előadóknak, akik között Nemorino szerepében Tarjányi Tamás is ott játszott és énekelt. A fiatal magyar tenor kamaszos bájjal heveskedett a hatalmas színpadon (mint beszélő nevű „kis senki”), tán éppen csak a híres románccal hagyott enyhe kis hiányérzetet a hallgatóban. A bemutató legjobbja az Adinát alakító hamvas spanyol szoprán, Elena Sancho Pereg volt: könnyed és szép színű hangja, kacérságában is testmeleg játéka az este sikerén messze túlmutató jövőt ígér az énekesnőnek. Philipp Himmelmann rendezése és Raimund Bauer gigantikus wurlitzerdíszlete ugyan csupán másfél felvonásnyi szavatossággal rendelkezik, ám ha ki is fogyott a kreatív team szuflája kevéssel a szünet után, azért ez nem vált zavaróvá: az ifjú szereplőgárda lendülete rendben ellódított minket a boldog végig.

Ebben persze Donizetti könnyű kézzel megkomponált zenéjének is volt némi érdeme, s ennek érvényesülését a Szlovák Rádiózenekar muzsikusait a színfalak mögött vezénylő 36 éves német dirigens, Karsten Januschke is igen jól szolgálta. Jövőre ugyanitt a Rigoletto következik: alighanem az a produkció is megéri majd a határátkeléssel egybekötött kirándulást.

Szentmargitbányai kőfejtő, július 6.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.