„Nem wurlitzer a verkli” – énekelte egykor Bilicsi Tivadar; a díszlet viszont wurlitzer – észleljük mi, kicsivel túl az országhatár osztrák oldalán, közel a Fertő tóhoz, a szentmargitbányai kőfejtő nyári operabemutatóján, ahol most épp Donizetti szeretetreméltó vígoperája van soron.
A hatalmas vintage zenegép lemezjátszó tányérján rockiznak a fiatalok, a magasból ide ereszkedik alá Belcore őrmester deszantegysége, s ide érkezik meg a szélhámos csodadoktorból ezúttal hippiguruvá előléptetett Dulcamara is. A soknemzetiségű produkció alkotói mindent elkövetnek a tér – így többek közt a nézőtéri járások – teljes bejátszásáért és a nyáriasan fesztelen mulatságért. S ez sikerült is a döntően a húszas-harmincas éveikben járó előadóknak, akik között Nemorino szerepében Tarjányi Tamás is ott játszott és énekelt. A fiatal magyar tenor kamaszos bájjal heveskedett a hatalmas színpadon (mint beszélő nevű „kis senki”), tán éppen csak a híres románccal hagyott enyhe kis hiányérzetet a hallgatóban. A bemutató legjobbja az Adinát alakító hamvas spanyol szoprán, Elena Sancho Pereg volt: könnyed és szép színű hangja, kacérságában is testmeleg játéka az este sikerén messze túlmutató jövőt ígér az énekesnőnek. Philipp Himmelmann rendezése és Raimund Bauer gigantikus wurlitzerdíszlete ugyan csupán másfél felvonásnyi szavatossággal rendelkezik, ám ha ki is fogyott a kreatív team szuflája kevéssel a szünet után, azért ez nem vált zavaróvá: az ifjú szereplőgárda lendülete rendben ellódított minket a boldog végig.
Ebben persze Donizetti könnyű kézzel megkomponált zenéjének is volt némi érdeme, s ennek érvényesülését a Szlovák Rádiózenekar muzsikusait a színfalak mögött vezénylő 36 éves német dirigens, Karsten Januschke is igen jól szolgálta. Jövőre ugyanitt a Rigoletto következik: alighanem az a produkció is megéri majd a határátkeléssel egybekötött kirándulást.
Szentmargitbányai kőfejtő, július 6.
