A magyar dzsesszen végigsöprő idei Bartók-hullám a CAFe Budapest műsorát is elérte. A Müpa melletti fesztiválsátorhoz, mintha rockkoncertre jönnék, hosszan vezettek a kordonok, csak a tömegek hiányoztak: néhány tucatnyian húztuk magunk alá a székeket, mire Párniczky András belekezdett. Huszár Endre két nappal később, ugyanott, ugyanennyi ember előtt mondta is, hogy nem baj, úgyis a kameráknak játszik – de csak viccelt. Több produkció közül azért választottam e kettőt, hogy megtudjam, miért olyan fontos a középgenerációs magyar improvizatív zenészeknek a magyar klasszikus, milyen hivatkozási alapot jelent. Nekem speciel a legfontosabb zeneszerző Bartók; összkiadás a polcon, külföldön garantált honvágykapcsoló és így tovább. De én csak hallgatója vagyok, nekik és még nagyon sok magyar improvizáló zenésznek viszont Bartók axiomatikus kiindulópont.
A dobos Huszár Endre a tízes évek eleje óta dolgozik az E-nerd szólóprojekten, amelynek lényege, hogy a dobfelszerelésben ülve (az övé szobafal magasságig ér) teljes „live” kontroll alatt tartsa az egész elektronikát. Zenei célja pedig, hogy zenekarvezetőként sokkal többet vállalhasson, mintha csak akusztikus dobot verne. A mostani projektnek nem ez a dob-elektronikai rendszer az igazi újdonsága, hanem a Bartók-gyűjtések, méghozzá az észak-afrikaiak. Huszár hozzáférhetett a digitalizált fonográftekercsekhez a Zenetudományi Intézet archívumában, és fel is épített rá néhány számot. A közreműködő szextettből Kézdy Luca és Ben Neill a témák komponálásában és kidolgozásában is részt vett. Neill méltó társa az elektronikai nerd-ségben Huszárnak, a saját maga kifejlesztette fémfúvós szintetizátoron játszik, a Mutantrumpeten, melynek három csöve van és teljes elektronikája. Kézdy Luca hegedűje is moduláltan és modifikáltan szólal meg, II. Lengyelffy Miklós basszgitárjának és Gotthárd Mihály gitárjának jele is átfut néhány pedálon. A zenekarvezető ritmustobzódását Gábor Andor teszi teljessé percussion hangszereken. A szünet nélkül játszott, végig elementáris lendületű műsorban felismerhetők voltak a gyűjtési hangminták – és Huszár hiperaktivitása. A minden akusztikus réteget és árnyalatot felvonultató hangszőttesre jó volt ráfeküdni, de nem éreztem az egyedi impulzust az elektronikus zene rétegei között; Huszár pont ilyen lendületesen bővítette ki a múltkor az Alien Chatter duó témáit is. A színpadi háttér felét kitöltő nagykivetítő – ami Bartók-képekkel és archív folklórtartalmakkal indult – sem utalt a mélyebb összefüggésre. Míg az elektronikus zenébe belefér a hangminták és zenei elemek meghatározott ismétlése, ez a videóval nincs így, az elégő filmtekercs képeivel kombinált etnográfia egy idő után már csak zavart, a sok jó szólóból kibontakozó zenei narráció ellen dolgozott. Az utolsónak hitt szám katartikus zárása jólesett: de jött még egy, és másfél óra után az már sok volt a monotóniából.
Huszár zenéje hömpölyög, Párniczky András gitárosé viszont intellektuálisabb, inkább tétován lépdel vagy szökell. Ez így volt Bartók-műsorában is, amelynek kvartettjét (Bede Péter szaxofonos, Hock Ernő bőgős, Baló István dobos) Daniel Erdmann-nal (szax) és Frank Möbusszal (gitár) egészítette ki. Ő is rendre Bartók-gyűjtésből és melódiákból indult ki, nála is ráéreztünk a balkáni páratlanokra, szűkítettekre. Két gitárral, két fafúvóssal elkerülhetetlenek voltak néha párhuzamosságok a kidolgozásban, viszont néhány lendületátvétel, reagálás az előző szólóra parádés volt. Ezen az estén is az volt a benyomásom, főleg a ritmusszekció hagyományosabban lüktető kísérete felett, hogy a szólisták néha kiléptek a Bartók-házból, kijöttek a szabad levegőre, és nyújtóztak egyet. Az összes szólista nagyszerű volt – Párniczky szerényen keveset vállalt –, de Erdmann játéka olyan óriási érzelmi és jelentésbeli többletet tudott adni, hogy mindenki hüledezett. Egyszer azt olvastam róla, hogy ő Európa vezető szaxofonosa, akkor csak hümmögtem, de most már ezt én is hajlandó vagyok leírni. A számok mindkét koncerten többnyire megmaradtak az ABA-struktúránál, miközben persze a B, a rázás volt a cél. De arról nem minden szám győzött meg, hogy az A, amikor Bartóktól jött, cél is lett volna, nem csak út. Leginkább kiindulópont.
CAFe Sátor, október 20. és 22.
