Lassan hunyom le a szemem, miközben elementáris hangerőn megszólal a No words, no thoughts, illetve valami, ami messziről erre a 2010-es „számra” emlékeztet – a Swans soha nem lemezen kiadott dalokat játszik el élőben, hanem a koncertek során szervesen alakuló zenefolyamot rögzíti néha; nem mellesleg ez teszi őket a világ egyik legjobb koncertzenekarává. Azt még látom, hogy az emblematikus „albínó gorilla”, a szakállas-sörényes Thor Harris és kalapácsai ezúttal hiányoznak, pedig tombolása tulajdonképpen a Swans lényegét testesítette meg az elmúlt években. De a hattyúk már nem esnek neki úgy a háznak, nem akarják azonnal szilánkosra zúzni a koponyát, ennél sokkal rafináltabbak és titokzatosabbak lettek vénségükre. Az új tag, Paul Wallfisch zongora- és orgonafutamai puhábbá, baljóssá, ördögien hízelgővé teszik a hangzást, és ez meglepően jól áll a legendás no wave-zenekarnak. A feloszlása előtt utoljára turnézó Swans előzékenyen, szinte kedvesen – előző lemezük címe: To be kind – sziszegi a fülbe: „ne félj úgy a pusztítástól, hiszen rég halott vagy, hiszen a fájdalom a gyomrodban és a homlokod közepén előbb született nálad. Csak figyeld meg, mivé alakul!”
Az első tétel laza ötven perc. Azt hittem, tovább sikerül ellenállnom a támadásnak, de úgy omlik össze belül minden, mint a kártyavár: a másodperc tört része alatt szófogadóan megadom magam a nagyobb erőnek. Kiürül a tudat, nem marad más, csak a gitárhúrok visítása, a dob torz zakatolása, az orgona süvítő sípjai és egy eszét vesztett, farkasképű aggastyán vonaglása, amit nem lehet követni. Michael Gira egyszerre révült és nyugodt kántálása, a hat férfi mosolytalan koncentrációja, a csillogó, lomha groove-ok kitartó aknamunkája – ez így együtt mindennél ijesztőbb jóslat, többen ki is menekülnek, ahogy közeledünk a második óra végéhez. A szerelmespárok tagjai befogják egymás fülét, egyre több a hely a színpad előtt. Aki a tűz közelében maradt, már nem mozdul, vagy épp ellenkezőleg, eksztatikus táncba kezd a The Glowing Man eszementen zseniális kerregése alatt. A hattyúk fülsüketítő suttogása ezen a felemelő estén lerombolta a hallást, az éneklést, a tudatot, az önbecsülést, a reményt, a közösséget, a (poszt)rockot, barátságoknak vetett véget és szerelmeseket választott szét, s hat tétel és két és fél óra zuhanás után elhozta a tökéletes megnyugvást, a végső csöndet, amin már csak a tűz pattogása szűrődik át.
A38 hajó, október 21.
