Magyar Narancs: Hogyan definiálná itt és most a kortárs zene szókapcsolatot?
Rajk Judit: Számomra ez elsősorban olyan alkotói folyamatot jelent, amelynek során szoros kapcsolatban állok a szerzővel. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy sok zeneszerző-generáció „megtalált”. Van, akivel huszonévesen, Kurtág Györggyel most kezdődött el a közös munka.
MN: Hogy történt?
RJ: Ankarában voltam, amikor csörgött a telefon, a vonal végén megszólalt egy hang: itt Kurtág György. A nagy Ő, aki a Scalában bemutatott operájában, a Játszma végében életműve összegzését adta, arra kért, vegyek részt egy közös munkában, legújabb darabját a hangomra írná. Meglepett, de kívánhatok ennél többet?
MN: Milyen műről beszélünk?
RJ: Tandori emlékére rendezünk estet a Fugában május 10-én. Az ő szövegeire írt műveket adunk elő, lesznek köztük ősbemutatók és régebbiek is. Kurtág, Jeney, Tihanyi, Serei, Vidovszky új darabbal jön, de megszólal Dukay nekem írt monódiája is.
MN: Személyesen ismerte Tandorit?
RJ: Egyszer találkoztunk, a 90-es évek elején a Tabánban, egy kocsmában. Akkor még kommunikált, a férjemmel (Rajk László építész, díszlettervező – a szerk.) ismerték egymást, így nagyon hosszan beszélgettünk. Összevissza, mindenről. Emlékem az, hogy csapongó volt (mi is), és nagyon szépen mosolygott.
MN: Nemcsak mint előadót inspirálják a zeneszerzők, hanem ön is beleszól a művek születésébe. Hogyan működik ez a folyamat?
RJ: Egy operatársulat tagjaként a direktor választotta repertoárt énekelhetném, mondjuk, a Carment, nem tudom, hányszor. Az én életem ennél sokkal izgalmasabb. Azt mondhatom a zeneszerzőnek, hogy megmutatom a hangom egy másik regiszterét, ami szerintem szebben szól, beszélgethetünk szövegről, ritmusról, hanglejtésről. Kurtággal így folyik most a munka. Keresi azt, ami nálam a legszebben szól. Tegnap például azt kérte, keressem meg a csendet a hangomban… és a próbák alatt folyamatosan változtat, átír. De így dolgoztam Dukayval, Jeney Zolival vagy Tornyai Péterrel is. És volt, hogy valamit én javasoltam, és darab lett belőle. Barátnőm, Pelin Özer török költőnő haikuiról úgy éreztem, Balogh Máténak valók. Született is belőlük egy 12 tételből álló kamaraciklus makám hangsorokra. Valahogy így kell elképzelni a folyamatot.
MN: Mi a helyzet a klasszikus művekkel? Bizonyos értelemben azok is kortárssá válnak az újabb és újabb interpretációkon keresztül?
RJ: Abszolút. Én például rengeteg dalt éneklek, de a dalest műfaja önmagában nem igazán érdekel. Inkább az izgat, hogyan lehet kész műveket összeszőni valami komplett újjá, hogyan lehet koncertszínpadon pusztán a hangokkal színházat csinálni. Most készülünk Borbély László zongoraművésszel Muszorgszkij Gyermekszoba dalciklusának előadására, úgy, hogy a hét dalt kései Liszt-darabokkal tűzdeljük meg. Mintha a dalok között a gyerek dúdolgatná a Bölcsődalt vagy az Elfelejtett románcot. Nem pusztán előadók vagyunk, hanem új művet hozunk létre. A mit, hol és hogyan nagyon fontos kérdés.
MN: A historizmusról is azt tartják a hozzáértők, hogy bár régi korok zenéjét keltette életre, újszerű hangzásával tulajdonképpen kortárs zeneként hallgatható.
RJ: Ma délután éppen Giovanni Paolo Cima dalait tanítottam a hallgatóknak. Van egy váza a műnek, és egy ma szokásos díszítési módja, de valójában semmi nincs leírva a kottában. Bach már kiírta a díszítéseket, nehogy az énekes beletegyen néhány pluszhangot. De Bach előtt igazából minden csak a gesztusról szól. Attól kortárs egy ilyen Cima-darab, hogy én itt, ebben a pillanatban miként fogom fel a díszítést, sóhajnak vagy épp ájulásnak. Rozmán Lajossal két évvel ezelőtt úgy adtuk elő a János-passiót – feledhetetlen előadás volt –, hogy az Es is vollbracht áriában az orgona mellett nem cselló, hanem basszusklarinét játszotta a kontinuót. Ráadásul egyik legkedvesebb kamarapartnerem, a varázsosan fújó Horia Dumitrache előadásában. Így az egész ária még sokkal sötétebb színezetű lett, mint eredetiben. Imádtam. Nagy balhé lett belőle, akadt kritikus, aki rendesen kiosztott bennünket.
MN: Azért abban biztos vagyok, hogy nagyon kevesen hallgatnak otthon kortárs zenét.
RJ: A konzervzene egy csomó embert elvitt a kortárs zenétől. A kortárs zene ugyanis nem csak a fülnek szól. Hallgatóként és előadóként is azt mondom, a koncert az, ami a valóságot tükrözi. Vagyis hozzátartozik az akció. Amikor az elhangolt hegedű felvételről szól, nem adhatja ugyanazt az élményt, mint a koncerten, amikor látom, hogy az előadó a hang megszólaltatása közben elképesztő mutatványt is végez az ujjaival.
MN: A közönség zenei képzettsége majdnem egyenlő a nullával, és csak a köhögés kakofóniájával tud hozzájárulni a klasszikus előadásokhoz. Hogy van ez egy kortárs koncerten?
RJ: A közönség minden rezdülésével, saját akusztikájával része a folyamatnak. De tudja, miért köhög a közönség? Mert a legtöbb ember már egyáltalán nem használja éneklésre a hangszálait. Nem éneklünk otthon a családban, sem ünnepekkor, sem máskor. Amikor viszont élőzenét hallgatunk, a gége önkéntelenül elkezd mozogni, de mivel nincs edzésben, kiszárad, és ez váltja ki a köhögést. Persze lehet, hogy ez csak az én elméletem, és egy orvos megkövezne érte.
MN: És mi a helyzet a tételek közötti tapssal?
RJ: Az oroszok például mindenbe beletapsolnak. A Bartók Vonósnégyes turnén volt a Szovjetunióban. A hátsó sorban valaki minden tétel végén tapsolt, azt hitték, a falu bolondja, aztán kiderült, hogy Richter volt. Azt mondom, inkább legyen, mint ne, de a saját koncertjeimen azért szeretem, ha nincs taps.
MN: Kodály és Bartók országában a zenei képzés csak a profikról szól. A közoktatásban a zenei nevelés gyakorlatilag nem létezik. Rendben van ez?
RJ: Ezek tények és bűnök, a rendszer rosszul működik, még a zeneiskolákban is. Ebben mi, tanárok is hibásak vagyunk. Ha eljut hozzánk a gyerek, rögtön tananyagot akarunk vele végeztetni. Pedig a zenélés nem tananyag, hanem a szabadság legmagasabb formája. Én tanárként nem tudok repertoárban gondolkodni. Könnyen tehetem, mert fantasztikus tanszéken tanítok. Ha valaki papnak készül, miért énekeltessek vele kötelezően Mozart-áriát – de ha szeretné, miért ne? Sajnos a muzsikálás teljesítménnyé vált, és ez nagyon nincs rendben. Tanítok Kecskeméten a Kodály Intézetben. Sok ázsiai növendékem van. Eljönnek a világ másik részéből, más nyelvi és kulturális közegből, elkezdünk énekelni, és két hónap alatt olyan fantasztikus utat lehet velük bejárni, amilyent a klasszikus iskolai zeneoktatáson felnövő hazai diákjainkkal képtelenség.
MN: Mi az oka?
RJ: Nem tudom. Talán a nyitottság, a kíváncsiság a másra.
MN: A Fuga komolyzenei programjainak kurátoraként nem érzi úgy, hogy a magyar komolyzenei élet perifériáján mozog?
RJ: Szó nincs erről. Ez inkább egy másik bolygó, a totális szabadság tere, amibe az elmúlt 10 évben – jubilálunk! – nagyon sok hangot beletettünk. A Fuga amúgy a maga négy oszlopával a megtestesült antikoncertterem, de megtanultuk használni. És azért az tényleg nagy szó, hogy az építészkamara lehetőséget adott, hogy ma Magyarországon létezzen egy ilyen kísérletező műhely, gyakorlatilag nulla forintból.
MN: Miből lehet fenntartani?
RJ: Aki a Fugában koncertezik, nem gázsiért játszik. Amúgy csak az NKA-hoz szoktam pályázni. Ha elmennék adománygyűjtő körútra, hogy a Fuga koncertjeire pénzt szerezzek, valószínűleg egy hét után elmenne az életkedvem.
MN: Ez is azt bizonyítja, hogy a magyar közönség sznob, és a klasszikusokat részesíti előnyben?
RJ: Inkább azt mondanám, a szakmánk sznob, mert a klasszikus repertoárt nyomatja, és csak azt próbálja átadni a közönségnek.
MN: Külföldön mi a helyzet e téren?
RJ: Elsősorban a németországi kortárs zenei szcénát ismerem. Ott a közönség sokkal, de sokkal nyitottabb, mert erre tanította a szakmánk. A mecenatúra is jobban működik. Ott a mecénás is kíváncsi az újra, hiszen miért ne nőhetne ki egy fiatal zeneszerzőből a következő időszak Kurtágja, Eötvös Pétere?
MN: 2013-ban az Új Zenei Fórum díjkiosztóján Eötvös Péter nem győzte sorolni a győztes neveket (Tornyai Péter, Balogh Máté, Sándor László, Alessio Elia, Horváth Balázs, Bella Máté), majd azt mondta, nagy generáció születik. Igaza lett?
RJ: Abszolút. És legtöbbjük, még mint zeneakadémista, koncertező szerzőként a Fugából indult. Tíz éve indítottunk el egy kortárs zenei műhelyt, akkor még neve sem volt, ma CentriFUGA. Tornyai volt amúgy a „keresztapa”, övé a név ötlete. Kapott is az esküvőjére egy gyümölcscentrifugát… Ő, Balogh Máté és Kedves Csanád találják ki a koncerteket, amelyeken egyébként a mai magyar koncertélet jelentős fiatal előadói játszanak. Olyan fiatalok, akiknek volt merszük új notációt, új hangzásokat tanulni, túllépni a hangszerük határain. Mert kíváncsiak voltak és bátrak. A kortárs zene is csupán ennyit kér a hallgatóitól: légy kíváncsi! Ahhoz, hogy felfedezhesd a barlangrajzokat, be kell menned a barlangba.
