Antonio Pappano komolyan veszi a fiatal tehetségek felkarolását. Csak a minap ismerhettük meg azt a lemezt, amelyen az olasz neve ellenére brit születésű, de Amerikában nevelkedett karmester a római Santa Cecilia Akadémia zenekarának élén a húszéves Jan Lisiecki partnere Schumann zenekari kíséretes zongoraműveiben, s máris itt egy újabb CD, melyen a huszonhárom esztendős olasz fenomén, Beatrice Rana játssza Pappano és zenekara társaságában Prokofjev 2. zongoraversenyét (g-moll, op. 16) és Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét (op. 23).
Maga a két mű társítása is rendkívül kreatív: zenei nyelvük, hangzásuk, harmóniaviláguk két gyökeresen eltérő világ, és mégis, a Prokofjev-darab, ha áttételesen is, monumentalitásában és pátoszában félreérthetetlenül árulkodik Csajkovszkij hatásáról, és a két mű közötti párhuzamok is figyelemre méltók. Mindkét mű mélységesen „orosz”: Prokofjev nyersen, vadul és robusztusan az, Csajkovszkij áradóan, érzelmesen és melankolikusan. És mindkét darab elképesztő követelményeket támaszt a szólistával szemben (Prokofjev Másodikját még a nagy Prokofjev-előadók is alig tűzik műsorra, Csajkovszkij művéről pedig tudjuk, hogy a mű ajánlásának címzettje, Nyikolaj Rubinstein játszhatatlanként utasította vissza, ezért kellett Hans von Bülownak abszolválnia az ősbemutatót).
Zenekara élén Pappano minden színt és karaktert felszínre hoz a partitúrákból, Beatrice Rana pedig óriási felfedezés. Nem hideg virtuóz, mint Valentyina Liszica: az ő zongorázása, miközben szikrázóan bravúros és elképesztő teherbírású, csupa érzelem és indulat, csupa élet és tűz. Rana az olyan tigrisek rokona, mint a nála pár évvel idősebb Katia Buniatishvili vagy a két évtizeddel korábbi évjáratú Ingrid Fliter. És persze mindhárman egy nagy, közös előd, Martha Argerich köpönyegéből bújtak elő: ő volt az, aki hat évtizede mindörökre átértékeltette a világgal a „női zongorázás” fogalmát.
Warner Classics, 2016
