Lemez

Beck: Hyperspace

  • Nagy István
  • 2020. január 5.

Zene

Ha majd egyszer visszatekintünk a 2010-es évekre, akkor azt nagy valószínűséggel a szintetizált énekhangok és a túleffektezett zenék időszakaként fogjuk értelmezni. Rengeteg idősebb zenész is behódolt a trendnek, így az 50. életévében járó és a kísérletezésre mindig szívesen vállalkozó Beck is. Tavalyelőtt azt írtuk róla, hogy a Colors az életmű első gyengébb lemeze, ehhez csatlakozik most legfrissebb munkája, a Hyperspace is. Az album fő producere Pharrell Williams, a dalok hangzását hallhatóan ő határozta meg, és bár a friss interjúk nem ezt sugallják, azért ez részben egy szakítós lemez; Beck az év elején beadta a válópert, miután zátonyra futott a házassága Marissa Ribisi színésznővel. Egy kicsit olyan érzésünk lehet, mintha Beck a táncos, gyorsabb tempójú Colors után egy pszichedelikus folklemezt tervezett volna, legalábbis a belassult hangvétel ezt sugallja. Ő régen is effektezett bőven, most viszont bántóan túl van tolva minden, és ezzel az a baj, hogy a Hyperspace dalai lehetnének jók, de a túlzásba vitt producerkedés elidegeníti a hallgatókat – legalábbis azokat, akik Becket a korábbi cuccaiért kedvelik. Hosszasan lehetne sorolni a kihagyott ziccereket: a Sky Ferreira vendégvokáljával készült Die Waiting, az újra megtalált szerelemre utaló Chemical, az első kislemeznek választott Uneventful Days mind lehetne jó dal, de egyik sem az. A legjobb példa az öngólra talán a címadó szerzemény, amelyben ugyan szerepel egy egész jó rapbetét, de a túltolt effektezés és az oda nem illő dobütem mindent elront. Hogy azért ne csak panaszkodjunk, érdemes megemlíteni a Becktől szokatlan refrénnel operáló és kellemesen csordogáló Everlasting Nothingot, valamint az album legjobb dalának tekinthető Stratosphere-t, amely remekül idézi meg a Mutations / Sea Change / Morning Phase albumtriász elszállós folkját, és amelyet még a vendégvokalista Chris Martin sem tudott elrontani.

Capitol/Universal, 2019

 

 

Neked ajánljuk