Lemez

Beck: Hyperspace

Zene

Ha majd egyszer visszatekintünk a 2010-es évekre, akkor azt nagy valószínűséggel a szintetizált énekhangok és a túleffektezett zenék időszakaként fogjuk értelmezni. Rengeteg idősebb zenész is behódolt a trendnek, így az 50. életévében járó és a kísérletezésre mindig szívesen vállalkozó Beck is. Tavalyelőtt azt írtuk róla, hogy a Colors az életmű első gyengébb lemeze, ehhez csatlakozik most legfrissebb munkája, a Hyperspace is. Az album fő producere Pharrell Williams, a dalok hangzását hallhatóan ő határozta meg, és bár a friss interjúk nem ezt sugallják, azért ez részben egy szakítós lemez; Beck az év elején beadta a válópert, miután zátonyra futott a házassága Marissa Ribisi színésznővel. Egy kicsit olyan érzésünk lehet, mintha Beck a táncos, gyorsabb tempójú Colors után egy pszichedelikus folklemezt tervezett volna, legalábbis a belassult hangvétel ezt sugallja. Ő régen is effektezett bőven, most viszont bántóan túl van tolva minden, és ezzel az a baj, hogy a Hyperspace dalai lehetnének jók, de a túlzásba vitt producerkedés elidegeníti a hallgatókat – legalábbis azokat, akik Becket a korábbi cuccaiért kedvelik. Hosszasan lehetne sorolni a kihagyott ziccereket: a Sky Ferreira vendégvokáljával készült Die Waiting, az újra megtalált szerelemre utaló Chemical, az első kislemeznek választott Uneventful Days mind lehetne jó dal, de egyik sem az. A legjobb példa az öngólra talán a címadó szerzemény, amelyben ugyan szerepel egy egész jó rapbetét, de a túltolt effektezés és az oda nem illő dobütem mindent elront. Hogy azért ne csak panaszkodjunk, érdemes megemlíteni a Becktől szokatlan refrénnel operáló és kellemesen csordogáló Everlasting Nothingot, valamint az album legjobb dalának tekinthető Stratosphere-t, amely remekül idézi meg a Mutations / Sea Change / Morning Phase albumtriász elszállós folkját, és amelyet még a vendégvokalista Chris Martin sem tudott elrontani.

Capitol/Universal, 2019

 

 

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.