Lemez

Bence Vas & Big Band: Overture et al.

Zene

Az orgonista-zeneszerzőt a bezártság alkotásra sarkallta, és komoly kihívást választott: nagyzenekarra komponált egy szvitet.

Egy pompás albumot létrehozva – a Wacław Felczak Lengyel–Magyar Együttműködési Intézet támogatásával –, így szinte saját hajánál fogva húzta ki magát a karanténból; igazi nyitány és nyitás ez a zene minden értelemben. És ráadásul nehezített pályát választott, hiszen hangszerével, a Hammond orgonával, nem sok emlékezetes együttműködés született ilyen hangszer-összeállításban.

A 33 éves Vas Bence a Hammondra némi kitérő után talált rá, festőnek készült. Itthon elég sokan megkedvelték Organism nevű trióját, de egy ideje Lengyelországban dolgozik, és ott komponálta meg a darabokat, amelyeket a Modern Art Orchestra tagjaiból alakult zenekarral vett fel már itthon. Az orgona szinte csak basszus- és ellenpontszerepben hallható, annyira szervesült, bár van azért szóló rész is. Kiemelkedők Bacsó Kristóf (szaxofon) és az egyik zongorista, Cseke Gábor imprói. A hangzás sűrű szövésű és fantasztikusan egységes, a hangulatfestés és a szólamok mozgása eltalált arányokat mutat. Vas dallamai játékosak a fiának írt bölcsődalban, és frappánsak az egypercesekből összerakott tízpercesben. De a nagy dobás az, ahogy néhány hangot variál az első kettő és az ötödik darabban. Ilyen kis lépésekből, ilyen hangsorokat, főleg bővítettekből összerakott akkordokat utoljára a hetvenes években újra magukra találó big bandektől hallottam. Előre tekintő, sikerre kész szerző attitűdjét sugározza a zene. Ez kell nekünk 20/21-ben.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.