Lemez

Benjamin Beilman: Spectrum

  • - csk -
  • 2016. október 1.

Zene

Fiatal művésznek megbocsátja az ember az olyan heterogén hanglemezműsort, amilyen a Spectrum című Warner Classics-albumé. Egy fiatal muzsikus sok mindent meg akar mutatni magából, és ehhez sokféle szerző kell. Márpedig Benjamin Beilman fiatal előadó, ha nem is pályakezdő. A washingtoni születésű, huszonhat éves hegedűs megnyert már egy-két versenyt (de egyet sem az igazán fontosak közül), tanult Chicagóban, a nagynevű philadelphiai Curtis Institute-ban és Németországban, a hasonlóan nagynevű Kronberg Akadémián (itt nem akármilyen mestere volt: Christian Tetzlaff), de eddig csak egy lemeze jelent meg, ez a mostani a második, egyúttal az első a Warnernél, amelynek újonnan szerződtetett művésze. Magyarországon még nem járt, sőt megkockáztatható, hogy nem is igen ismeri őt az itteni közönség.

A Spectrum Schubert, Janáček, Stravinsky és Fritz Kreisler egy-egy művét tartalmazza. Ám a lemez végére sem derül ki, mi kapcsolja össze a hegedűs és vele egykorú, állandó partnere, a dél-koreai Yekwon Sunwoo szerint az A-dúr Grand Duót (D 574), a Szonátát, a Divertimentót és a Bécsi rapszódiát. Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy Beilman mindegyik darabban mutatósan és igen határozott, olykor rámenős karakterizálással hegedül, de játéka nem olyan letisztult, mint Baráti Kristófé, és nem is olyan szuggesztív és személyes, mint Vilde Frangé. Inkább némi modorosság érhető tetten nála, ezt jelzik a Schubert-duó glissandós fekvésváltásai és a Janáček-szonáta kissé kimódoltan hirtelen „modern” gesztusai. Stravinsky Divertimentójában már felszabadultabbnak éreztem játékát, a Kreisler-rapszódia pedig lehengerlően energikusnak mutatja. A számok sorában előrehaladva tehát egyre jobbak a lemez produkciói. Arra a kérdésre, hogy lesz-e Benjamin Beilmanból egyszer nagy művész, a kritikus egyelőre aligha felelhet. Talán igen, talán nem.

Warner Classics, 2016


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.