ASPHALT HORSEMEN: ASPHALT HORSEME Honosításban mindig is élen járt a honi rockzene: a NWOBHM vagy a Europe-féle slágerrock határon átcsempészett fogásait a bandák anno szívesen adták el egyszerű címváltoztatással az itthoni közönségnek. Amerika egyik leghangulatosabb vívmányát, a southern rockot nem hozták az átkosba, de még a rendszerváltás után is több mint két évtizedet kellett várni, mire pár gödöllői flasztercowboy elkészítette az első magyar southern rock lemezt. Az Asphalt Horsemen minden ízében kortárs megszólalású korongot hozott össze: a dalok nem is annyira a Lynyrd Skynyrd blues-rockos sztrádahimnuszaihoz, hanem az olyan modern southern/hard rock csapatok munkáihoz vonják közel magukat, mint a Black Stone Cherry. Szolnoki Bertold nemzetközi színvonalú hangzása szolgáltat igazságot a zsáner minden mocskos kis trükkjét bevető albumnak, amelyen a dörgő gitár és a Whitesnake tribute-ból ismert Lőrincz Károly öblös, érces hangja dominál. A hangszerelés is autentikus, Ligeti Zoltán a dorombjátékát, Ferenczi György herfliszólóit (és Ford Mustangjának motorbőgését), Danny Trejo pedig egy filmrészletét kölcsönzi az aszfaltbetyároknak. Műfajújító törekvések viszont csak a második körben várhatók. (MG Records, 2014)
IVAN & THE PARAZOL: MODE BIZARRE A Parazol már nemcsak importál, de kombinál is: a Stones, a Doors és a korai garázszenék vadóc vonalához illeszti a The White Stripes vagy az Arctic Monkeys táncoltatós ritmusait. Ivánék sikeréhez persze az is kellett, hogy itthon nemcsak le-, de ki is fusson az indie-rock-hullám, és a fiatalság kapható legyen a nyersebb, adrenalintól csatakos rock and rollra. Balla Máté játékán szerencsére nemcsak a fél évszázados lemezek, hanem például az AM hatása is nyomot hagyott: gitárhangzása kellően bekoszolja a csúcspontjait tűnődő szabadságslágerekből összefűző albumot. A Mode Bizarre tehát tipikus második lemez, annak minden kötelező érettségével, fejbiccentő tempók mellett a hangulatra pakolt hangsúlyával. Echte slágerből is több kerül, mint a debütön, bár az üresjáratokat még mindig nem sikerült teljesen eltakarítani. A Deep Purple-nek is nyitó Parazol viszont így is, úgy is feltartóztathatatlan: nemcsak az austini SXSW-nek, de az idei Sziget Fesztiválnak is ők szolgáltatják a betétzenéjét. A retró, úgy tűnik, mégsem káromkodás. (Gold Record Music, 2014)
JUNKIE JACK FLASH: AZ ÉLVEZETNEK FEJJEL Rolling Stones-dalcímből származtatott név alatt ír saját számokat az egykori Tankcsapda tribute banda - ennél kevesebbért is jár a lemondó legyintés, pedig a pécsi srácok már első lemezükön messzebbre pengették magukat Lukács Laciéktól, mint a magyar rockzenét uraló Depresszió-Road-tengely a komplett életművében. A Stones pőrére nyesett rock and rolljától viszont nem léptek el, és ez így is van jól: a JJF a maximumot hozza ki ebből a lezser ősrockos stílusból. Szénás-Máthé Nándor részeg delíriumából felverve is keni a blues-rock gitározás alfajait, Pető Szabolcs pedig ittasan rekedt hangon hányja fel az "iszunk, szívunk, sohasem alszunk" életmód hangulatát. Fíling, bugi, stenk - az r 'n' r szakzsargon minden hívószava illik az albumra, de kétségtelen, hogy a Flash rockzenéje még túl mélyre ágyazza magát a klasszikus tradíciókba, és elviselné az egyénibb hangütést. Az élvezetnek fejjel viszont van annyira dögös, hogy még a néha előkerülő szaxofon sem tudja kompromittálni. A zenekar meg is nyerte az R33 talentumkutatóját - ennek jutalmaként vehették fel a lemezt. Tanulság: aki tényleg tehetséget keres, az talál - még Magyarországon is. (Szerzői kiadás, 2014)
TURBO: PENTAGRAM Tehetségért a Turbónál nem is kell messzebb tekinteni: a Lost Measure a 21. század egyik legizgalmasabb magyar rocklemeze volt. Az a korong a Mars Volta és a Coheed and Cambria nevével fémjelzett nu-prog hazai üdvöskéjének mutatta a bandát: a klasszikus hard rockot modern alapokra helyező, tekervényes progresszív dalok, a Jon Anderson (Yes) kozmoszba szökkenő magasai után küldött refrének és persze az ordas nagy rockslágerek dominálták. Mintha Bixler-Zavaláék Jimmy Page-dzsel álltak volna össze egy jam sessionre - a Pentagram pedig most olyan, mintha az Ozric Tentacles is beszállt volna a buliba. Felbugyborékoló, űrhangulatú billentyűk, elektronikus effektek és Tanka Balázs andalító éneke: az új lemezen zenéjének pszichedelikus dimenzióit fedezi fel a Turbo. Eltűnt a Vol.1 gondtalanabb hangvétele, a Pentagram egyes dalait porhanyósan finom fájdalom rágja belülről, amit aztán az éteri nyugodtságú Exhaler söpör ki a lemezről. Nem karriert, hanem életművet épít a zenekar, amely az elmúlt három év nehézségeit szűrte át letisztultabb, egyszerűbb, de kellően lassan érő dalaiba. Katartikus kiteljesedés helyett inkább visszafojtott a hangulat, a végeredmény mégis fülbe szökken: a mindenkori énkeresés és felnövés melankóliája villan meg a Turbo sajátos zenéjének tükrében. (Mamazone, 2014)
