Tehetségkutató műsorok PR-osait dobná csak fel Beth Hart élettörténete, akik a tehetség mellé bulvárújságban kiteregethető drámát is követelnek. Beth-t csodagyereknek hitték, aki négyévesen Beethovent zongorázott, 15 évesen Los Angelest ostromolta szerzeményeivel, de szülei válását és AIDS-es nővére halálát soha nem tudta kiheverni. Tizenévesen már ivott, drogozott, de fájdalmát nemcsak hitellel, hanem óriási – Janis Joplint, Billie Holidayt, Etta Jamest megidéző – hanggal adta elő. A hiperaktív önpusztítást majdnem öngyilkosságig folytatta, a szakadék széléről egykori roadja és mostani férje rántotta vissza. Sokáig diagnosztizálatlan bipoláris zavarára a nagykiadós szerződése ugyan ráment, de a karrierje nem: az utóbbi években elegáns bluesdívaként találta fel magát újra, és Joe Bonamassával adott ki remek coveralbumokat.
Az igazán nagy dobást, a mesterművet most, a Fire on the Floorral készítette el, amellyel végre elementáris erejű hangját is utolérte. Beth ugyanis jobb énekes, mint dalszerző: sokáig akkor volt klasszis, mikor klasszikust énekelt. De erre a lemezre olyan finomságokat rejtett még a legutolsó dobseprűzésbe is, és olyan szépen fogta-fonta egybe a hol a szexi szving, hol a lennoni líra, hol meg a soulpopos sláger és a borult blues felé kanyargó stílusát, hogy minden arcát egy-egy tökéletességig csiszolt dalban villantotta fel. Mint csecsemő a csörgőjének, úgy örülhetünk ennek a sokszínű, gömbölyű lemeznek, amit bárhányszor elővehetünk, megunni úgysem lehet.
Provogue, 2016
