Furcsán megbicsaklott karrierekkel a poptörténet összes alfejezetében tele a padlás, de a legdurvább töréseket mégiscsak az r&b-ben látni. Pontosabban az r&b női szakaszában. Tehetséges, kritikailag elismert, ám a teljes áttörés elmaradásával az örök sötétségbe száműzött énekesnőkkel a műfaj hőskorában is találkozhatunk (Betty Davis vagy Claudia Lennear tudna mesélni), de azok persze még úgy a nők, mint a feketék szempontjából cudarabb idők voltak. Bonyolultabb, és már inkább a hírnév és a személyiség komplikált viszonyrendszerével hozható összefüggésbe mindaz, ami azokkal a lányokkal történt, akik a 90-es években robbantak be, majd rövid tündöklés után fejelték le a márványpadlót. Lauryn Hill 1998 óta nem volt képes lemezt kiadni, és az ugyanabban az évben a Make It Hottal magát észrevétető Nicole Wray is csak most, 18 évnyi szünet után vállalkozott a visszatérésre. De legalább megadta a módját: első kislemeze, a Do It Again olyan telitalálat, amely 8-10 éve, amikor a neo-soul volt épp divatban, milliós eladásokhoz segítette volna. Most jóval szerényebb hullámokat fog vetni, de ettől még hibátlan formában hozza azt a stílust, amely a mából tekint vissza abba az időbe, amikor a királynőket még Arethának és Dianának hívták. A végig ezen a retrós vonalon zötyögő album a továbbiakban is kínál még pár hasonló nívójú számot (például a Guiltyt), de annyi erő és eredetiség nincs benne, hogy érdemes legyen összemérni mondjuk Amy Winehouse-zal – és mégis: aki a Back To Black óta nem talált magának méltó társat, feltétlenül tegyen egy próbát ezzel a Ladyvel.
Big Crown, 2016
