A Nirvana frontembere 1994-ben hagyott itt minket, az Alice in Chains énekese nyolc évvel később, és aztán a Soundgarden vezére, Chris Cornell is csatlakozott hozzájuk 2017-ben. A nagy seattle-i négyes közül mára a Pearl Jam maradt az egyetlen zenekar, amely soha nem oszlott fel és amelynek még él a frontembere, Eddie Vedder.
Érdekes, hogy a Pearl Jam a 2010-es években mindössze egy lemezt jelentetett meg, bár az tény, hogy a Lightning Bolt után sem állt le a zenekar, hiszen rendületlenül koncertezett tovább. Az elmúlt hét évben ki is jött tőlük 6 (!) élő album, és a védjegyüknek tekinthető Live Bootleg szériával sem álltak le. 2017-ben aztán beiktatták őket a Rock & Roll Hall of Fame-be – a beszédet David Letterman mondta, miután a zenekar mentora, Neil Young az utolsó pillanatban meggondolta magát. Közben a tagok foglalkoztak a saját projektjeikkel meg a magánéletükkel, szóval az ő szemszögükből viszonylag gyorsan eltelt ez a közel hét év.
A Gigaton című albumnak állítólag már 2017-ben nekiálltak, de a zenészeken egyre jobban eluralkodó perfekcionizmus lelassította a munkálatokat. Végül tavaly tavasszal ultimátumot adtak maguknak, és kitűzték a megjelenési dátumot idén tavaszra. A producer Josh Evans lett, aki különböző funkciókban (gitártechnikus, hangmérnök) már közel 15 éve dolgozik a zenekarral. És aki Brendan O’Brient hiányolja, azt is megnyugtathatjuk: a jó pár korábbi Pearl Jam-lemezt gondozó szakember két dalban is billentyűzik.
Az ötvenes éveik közepén járó zenészek az eddigi legexperimentálisabb munkájukat tették most le az asztalra, de a jól bevált, védjegyüknek tekinthető hangzásról sem mondtak le. Ez azt jelenti, hogy mindenki megkapja a magáét – a változásokért kevésbé rajongók, illetve azok is, akik egy kis újítást vártak a Pearl Jamtől. A nyitó Who Ever Said egyesíti a két világot: az old schoolos alapokra rákúszik egy furcsa szintiszóló, az első 20 másodperce pedig színtiszta ambient. A nagy meglepetés az első kislemeznek választott new wave-es Dance of the Clairvoyants, amely felvállaltan a Talking Heads munkásságából merít, és ez kifejezetten jól is áll neki. Az elektronika az Alright című balladában sem hat idegenül, mint ahogy a korábban Vedder-szólódalnak indult és a kormánynak beszóló River Crossba is remekül illeszkedik a szokatlan hangzású orgona.
Vannak nyugisabb, akusztikusabb darabok is természetesen. Ilyen például a Led Zeppelin hasonló dolgait idéző és állítólag Cornell emlékére írt Comes Then Goes, valamint az azt követő Retrograde, bár az a második felében kellően beelektromosodik. A 90-es évekbeli klasszikus rockhangzást is képviseli jó pár dal (Quick Escape, Never Destination, Take the Long Way), és amit mindenképpen fontos még kiemelni: nagyszerű gitárszólók csendülnek fel bennük. Azért akad két gyengébb szám is, a Superblood Wolfmoon és a tinglitangli Buckle Up; illetve azt lehet még esetleg felróni, hogy az album közel egy órán át követeli a figyelmünket – mennyivel jobban állt a 2009-es Backspacernek a 37 perces játékidő. Mindenesetre a Gigaton lényegesen jobb, mint a Lightning Bolt, és most már az lenne a nagy kérdés, hogy ezek a dalok hogyan működnek élőben. Ám hiába a meghirdetett (és még le nem mondott) július 15-i időpont, 24 éves várakozás után sem biztos, hogy Pearl Jam-koncert lesz Budapesten.
Monkeywrench/Universal, 2020
