Lemez

Bevált és újító

Pearl Jam: Gigaton

Zene

A Pearl Jam előző, Lightning Bolt című lemeze kapcsán jegyeztük meg 2013-ban, hogy Kurt Cobain és Layne Staley halála óta az Alive című dal már amolyan extra jelentéssel, vagy ha úgy tetszik, jelentőséggel bír.

A Nirvana frontembere 1994-ben hagyott itt minket, az Alice in Chains énekese nyolc évvel később, és aztán a Soundgarden vezére, Chris Cornell is csatlakozott hozzájuk 2017-ben. A nagy seattle-i négyes közül mára a Pearl Jam maradt az egyetlen zenekar, amely soha nem oszlott fel és amelynek még él a frontembere, Eddie Vedder.

Érdekes, hogy a Pearl Jam a 2010-es években mindössze egy lemezt jelentetett meg, bár az tény, hogy a Lightning Bolt után sem állt le a zenekar, hiszen rendületlenül koncertezett tovább. Az elmúlt hét évben ki is jött tőlük 6 (!) élő album, és a védjegyüknek tekinthető Live Bootleg szériával sem álltak le. 2017-ben aztán beiktatták őket a Rock & Roll Hall of Fame-be – a beszédet David Letterman mondta, miután a zenekar mentora, Neil Young az utolsó pillanatban meggondolta magát. Közben a tagok foglalkoztak a saját projektjeikkel meg a magánéletükkel, szóval az ő szemszögükből viszonylag gyorsan eltelt ez a közel hét év.

A Gigaton című albumnak állítólag már 2017-ben nekiálltak, de a zenészeken egyre jobban eluralkodó perfekcionizmus lelassította a munkálatokat. Végül tavaly tavasszal ultimátumot adtak maguknak, és kitűzték a megjelenési dátumot idén tavaszra. A producer Josh Evans lett, aki különböző funkciókban (gitártechnikus, hangmérnök) már közel 15 éve dolgozik a zenekarral. És aki Brendan O’Brient hiányolja, azt is megnyugtathatjuk: a jó pár korábbi Pearl Jam-lemezt gondozó szakember két dalban is billentyűzik.

Az ötvenes éveik közepén járó zenészek az eddigi leg­experimentálisabb munkájukat tették most le az asztalra, de a jól bevált, védjegyüknek tekinthető hangzásról sem mondtak le. Ez azt jelenti, hogy mindenki megkapja a magáét – a változásokért kevésbé rajongók, illetve azok is, akik egy kis újítást vártak a Pearl Jamtől. A nyitó Who Ever Said egyesíti a két világot: az old schoolos alapokra rákúszik egy furcsa szintiszóló, az első 20 másodperce pedig színtiszta ambient. A nagy meglepetés az első kislemeznek választott new wave-es Dance of the Clairvoyants, amely felvállaltan a Talking Heads munkásságából merít, és ez kifejezetten jól is áll neki. Az elektronika az Alright című balladában sem hat idegenül, mint ahogy a korábban Vedder-szólódalnak indult és a kormánynak beszóló River Crossba is remekül illeszkedik a szokatlan hangzású orgona.

Vannak nyugisabb, akusztikusabb darabok is természetesen. Ilyen például a Led Zeppelin hasonló dolgait idéző és állítólag Cornell emlékére írt Comes Then Goes, valamint az azt követő Retrograde, bár az a második felében kellően beelektromosodik. A 90-es évekbeli klasszikus rockhangzást is képviseli jó pár dal (Quick Escape, Never Destination, Take the Long Way), és amit mindenképpen fontos még kiemelni: nagyszerű gitárszólók csendülnek fel bennük. Azért akad két gyengébb szám is, a Superblood Wolfmoon és a tinglitangli Buckle Up; illetve azt lehet még esetleg felróni, hogy az album közel egy órán át követeli a figyelmünket – mennyivel jobban állt a 2009-es Backspacernek a 37 perces játékidő. Minden­esetre a Gigaton lényegesen jobb, mint a Lightning Bolt, és most már az lenne a nagy kérdés, hogy ezek a dalok hogyan működnek élőben. Ám hiába a meghirdetett (és még le nem mondott) július 15-i időpont, 24 éves várakozás után sem biztos, hogy Pearl Jam-koncert lesz Budapesten.

 

Monkeywrench/Universal, 2020

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.