Lemez

Bevált és újító

Pearl Jam: Gigaton

Zene

A Pearl Jam előző, Lightning Bolt című lemeze kapcsán jegyeztük meg 2013-ban, hogy Kurt Cobain és Layne Staley halála óta az Alive című dal már amolyan extra jelentéssel, vagy ha úgy tetszik, jelentőséggel bír.

A Nirvana frontembere 1994-ben hagyott itt minket, az Alice in Chains énekese nyolc évvel később, és aztán a Soundgarden vezére, Chris Cornell is csatlakozott hozzájuk 2017-ben. A nagy seattle-i négyes közül mára a Pearl Jam maradt az egyetlen zenekar, amely soha nem oszlott fel és amelynek még él a frontembere, Eddie Vedder.

Érdekes, hogy a Pearl Jam a 2010-es években mindössze egy lemezt jelentetett meg, bár az tény, hogy a Lightning Bolt után sem állt le a zenekar, hiszen rendületlenül koncertezett tovább. Az elmúlt hét évben ki is jött tőlük 6 (!) élő album, és a védjegyüknek tekinthető Live Bootleg szériával sem álltak le. 2017-ben aztán beiktatták őket a Rock & Roll Hall of Fame-be – a beszédet David Letterman mondta, miután a zenekar mentora, Neil Young az utolsó pillanatban meggondolta magát. Közben a tagok foglalkoztak a saját projektjeikkel meg a magánéletükkel, szóval az ő szemszögükből viszonylag gyorsan eltelt ez a közel hét év.

A Gigaton című albumnak állítólag már 2017-ben nekiálltak, de a zenészeken egyre jobban eluralkodó perfekcionizmus lelassította a munkálatokat. Végül tavaly tavasszal ultimátumot adtak maguknak, és kitűzték a megjelenési dátumot idén tavaszra. A producer Josh Evans lett, aki különböző funkciókban (gitártechnikus, hangmérnök) már közel 15 éve dolgozik a zenekarral. És aki Brendan O’Brient hiányolja, azt is megnyugtathatjuk: a jó pár korábbi Pearl Jam-lemezt gondozó szakember két dalban is billentyűzik.

Az ötvenes éveik közepén járó zenészek az eddigi leg­experimentálisabb munkájukat tették most le az asztalra, de a jól bevált, védjegyüknek tekinthető hangzásról sem mondtak le. Ez azt jelenti, hogy mindenki megkapja a magáét – a változásokért kevésbé rajongók, illetve azok is, akik egy kis újítást vártak a Pearl Jamtől. A nyitó Who Ever Said egyesíti a két világot: az old schoolos alapokra rákúszik egy furcsa szintiszóló, az első 20 másodperce pedig színtiszta ambient. A nagy meglepetés az első kislemeznek választott new wave-es Dance of the Clairvoyants, amely felvállaltan a Talking Heads munkásságából merít, és ez kifejezetten jól is áll neki. Az elektronika az Alright című balladában sem hat idegenül, mint ahogy a korábban Vedder-szólódalnak indult és a kormánynak beszóló River Crossba is remekül illeszkedik a szokatlan hangzású orgona.

Vannak nyugisabb, akusztikusabb darabok is természetesen. Ilyen például a Led Zeppelin hasonló dolgait idéző és állítólag Cornell emlékére írt Comes Then Goes, valamint az azt követő Retrograde, bár az a második felében kellően beelektromosodik. A 90-es évekbeli klasszikus rockhangzást is képviseli jó pár dal (Quick Escape, Never Destination, Take the Long Way), és amit mindenképpen fontos még kiemelni: nagyszerű gitárszólók csendülnek fel bennük. Azért akad két gyengébb szám is, a Superblood Wolfmoon és a tinglitangli Buckle Up; illetve azt lehet még esetleg felróni, hogy az album közel egy órán át követeli a figyelmünket – mennyivel jobban állt a 2009-es Backspacernek a 37 perces játékidő. Minden­esetre a Gigaton lényegesen jobb, mint a Lightning Bolt, és most már az lenne a nagy kérdés, hogy ezek a dalok hogyan működnek élőben. Ám hiába a meghirdetett (és még le nem mondott) július 15-i időpont, 24 éves várakozás után sem biztos, hogy Pearl Jam-koncert lesz Budapesten.

 

Monkeywrench/Universal, 2020

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.