Lemez

Beyoncé: Lemonade

  • - greff -
  • 2016. június 5.

Zene

Igazi kislemezműfajnak indult, és 40 évnyi különös kalandozás után azzá is vedlett vissza a popzene, amiért napjaink valódi szupersztárjai csak­is hálásak lehetnek. Beyoncé például – a dívák dívája, az r&b Michelle Obamája – anélkül adhatott ki legutóbb egy érdekes és bátor, ám rendszeres hallgatásra kevéssé alkalmas albumot, hogy különösebben aggódnia kellett volna uralkodónői státusa miatt, hiszen azt már a rádióknak megküldött első két dallal bebiztosította. A többi a fanatikus rajongók és a zenekritikusok ügye volt, de ne gondoljuk, hogy globális szinten ez a két csoport bármit is meghatároz. Ezúttal azonban minden potenciális hallgató két vállra fektetése lehetett a cél, hiszen a Lemonade a nyilvánvaló slágertémák mögött is igen masszív felépítményt rejteget. Ez persze nem jelenti azt, hogy sikerült volna eltüntetni róla a lapos számokat – a túldramatizált lassúk egytől egyig léptetni valók –, de a vadul eklektikus, a főhősnő hangsúlyos jelenléte és a házasságtörési tematika kitartása miatt mégis kompakt egészet alkotó album így is nagyszerű. A Daddy Lessons countryja például sokadik hallgatásra is furcsa Beyoncétól, de legalább ennyire addiktív is, míg a Jack White-tal elkövetett Don’t Hurt Yourself soul-garázsrock hibridjének vagy a Formation büszkén hömpölygő déli hiphopjának hosszabb ismerkedési időre sincs szüksége ahhoz, hogy szoros barátságot kössön velünk. A kábé negyven szerzővel összehozott, ódon hangmintáktól a naprakész basszusokig mindent felhasználó Lemonade lehet, hogy nem a jövő zenéjét mutatja – a jelenről viszont káprázatos dialektusokban beszél.

Sony, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.