Igazi kislemezműfajnak indult, és 40 évnyi különös kalandozás után azzá is vedlett vissza a popzene, amiért napjaink valódi szupersztárjai csakis hálásak lehetnek. Beyoncé például – a dívák dívája, az r&b Michelle Obamája – anélkül adhatott ki legutóbb egy érdekes és bátor, ám rendszeres hallgatásra kevéssé alkalmas albumot, hogy különösebben aggódnia kellett volna uralkodónői státusa miatt, hiszen azt már a rádióknak megküldött első két dallal bebiztosította. A többi a fanatikus rajongók és a zenekritikusok ügye volt, de ne gondoljuk, hogy globális szinten ez a két csoport bármit is meghatároz. Ezúttal azonban minden potenciális hallgató két vállra fektetése lehetett a cél, hiszen a Lemonade a nyilvánvaló slágertémák mögött is igen masszív felépítményt rejteget. Ez persze nem jelenti azt, hogy sikerült volna eltüntetni róla a lapos számokat – a túldramatizált lassúk egytől egyig léptetni valók –, de a vadul eklektikus, a főhősnő hangsúlyos jelenléte és a házasságtörési tematika kitartása miatt mégis kompakt egészet alkotó album így is nagyszerű. A Daddy Lessons countryja például sokadik hallgatásra is furcsa Beyoncétól, de legalább ennyire addiktív is, míg a Jack White-tal elkövetett Don’t Hurt Yourself soul-garázsrock hibridjének vagy a Formation büszkén hömpölygő déli hiphopjának hosszabb ismerkedési időre sincs szüksége ahhoz, hogy szoros barátságot kössön velünk. A kábé negyven szerzővel összehozott, ódon hangmintáktól a naprakész basszusokig mindent felhasználó Lemonade lehet, hogy nem a jövő zenéjét mutatja – a jelenről viszont káprázatos dialektusokban beszél.
Sony, 2016
