Bob Reynolds, akit sokan ismerhetnek szerzői albumai révén, de még inkább arról, hogy a Snarky Puppy nevű kollektívában is szaxofonozott, most a hajón mutatkozott be kvartettjével a magyar közönség előtt, s megállapíthattuk, hogy szerzőként az SP-nál bluesosabbak, puhábbak, chill outosabbak a témái, de azért a „smooth” jelző túlzás. Mivel pontosan követhető minden szám szerkezete, amolyan „beleállós” zene ez, ami rögtön magával ragadja a hallgatót. Később nagyon belehúz, messze vezet. Színez, majd a végén visszatér a kiindulópontra. Adja magát, hogy térrel kapcsolatos metaforákban írjam le, amit a négy muzsikus csinál; hard rock-koncerteken szoktam volt átélni hasonlót. Zenész barátom már az első számnál odasúgta, hogy L. A.-ban vagyunk, amivel a jazzhagyomány West Coast gyűjtőnéven emlegetett ágára utalt, és ennek épp ez a hátradőlős, belemelegedő, de végig nyugis megközelítés a fő jellegzetessége.
Reynolds tenorszaxofonjának
soundjára nem lehet azt mondani, hogy nagyon egyéni volna, az a benyomásom, hogy nem különleges akar lenni, hanem erős, futni akar, csatangolni, mesélni. Mindezek ellenére előadása szinte teljesen mentes a patternektől (a jazzmuzsikust mindig fenyegető közhelyektől), gazdag fantáziája megmenti a sablonosságtól. Ugyanez vonatkozik Ruslan Sirota Fender-zongora- és szintijátékára, nem egyénieskedik, de nagyon friss, felismerhető profilja van annak, amit csinál. Egy széles akkordszőnyeg dominál, jóleső, ahogy a muzsikusok elé teríti. Janek Gwizdala basszusgitáros az öthúroson klassz, gitárszerű dolgokat is állandóan beleépít a megszólalásaiba, sajnos a Hollywood Startup című számban kínosan agyonsamplerezte a szólóját. De még ennek ellenére is csak egyedül Dupre Horton dobos – aki a többiekhez hasonlóan a legrangosabb produkciókba kapja a meghívásokat – volt képes arra, hogy a kiszámíthatót mindig elkerülje, szemtelenül ki-kikezdve a kényelmes alaplüktetést.
A38 hajó, május 30.
