Koncert

Bob Reynolds

Zene

Bob Reynolds, akit sokan ismerhetnek szerzői albumai révén, de még inkább arról, hogy a Snarky Puppy nevű kollektívában is szaxofonozott, most a hajón mutatkozott be kvartettjével a magyar közönség előtt, s megállapíthattuk, hogy szerzőként az SP-nál bluesosabbak, puhábbak, chill outosabbak a témái, de azért a „smooth” jelző túlzás. Mivel pontosan követhető minden szám szerkezete, amolyan „beleállós” zene ez, ami rögtön magával ragadja a hallgatót. Később nagyon belehúz, messze vezet. Színez, majd a végén visszatér a kiindulópontra. Adja magát, hogy térrel kapcsolatos metaforákban írjam le, amit a négy muzsikus csinál; hard rock-koncerteken szoktam volt átélni hasonlót. Zenész barátom már az első számnál odasúgta, hogy L. A.-ban vagyunk, amivel a jazzhagyomány West Coast gyűjtőnéven emlegetett ágára utalt, és ennek épp ez a hátradőlős, belemelegedő, de végig nyugis megközelítés a fő jellegzetessége.

Reynolds tenorszaxofonjának
soundjára nem lehet azt mondani, hogy nagyon egyéni volna, az a benyomásom, hogy nem különleges akar lenni, hanem erős, futni akar, csatangolni, mesélni. Mindezek ellenére előadása szinte teljesen mentes a patternektől (a jazzmuzsikust mindig fenyegető közhelyektől), gazdag fantáziája megmenti a sablonosságtól. Ugyanez vonatkozik Ruslan Sirota Fender-zongora- és szintijátékára, nem egyénieskedik, de nagyon friss, felismerhető profilja van annak, amit csinál. Egy széles akkordszőnyeg dominál, jól­eső, ahogy a muzsikusok elé teríti. Janek Gwizdala basszusgitáros az öthúroson klassz, gitárszerű dolgokat is állandóan beleépít a megszólalásaiba, sajnos a Hollywood Start­up című számban kínosan agyonsamplerezte a szólóját. De még ennek ellenére is csak egyedül Dupre Horton dobos – aki a többiekhez hasonlóan a legrangosabb produkciókba kapja a meghívásokat – volt képes arra, hogy a kiszámíthatót mindig elkerülje, szemtelenül ki-kikezdve a kényelmes alaplüktetést.

A38 hajó, május 30.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.