Alan Benzie új lemezének meghallgatása előtt Hatake, Natsume és a Harcos Aki Tigrissé Vált nekem semmit sem mondó nevek voltak. Azóta sem kerültem ezekkel a japán animációs figurákkal közelebbi kapcsolatba, de pontosan el tudom őket képzelni, mert Benzie pontosan elém varázsolta őket. Vagyis Alan Benzie-ről elég volna annyit tudni, hogy roppant nagy mesélőkével megáldott zongorista és zeneszerző. Erre már az első triólemeze és annak címe, Traveller’s Tales (2015) is utalt. Annyit talán még érdemes megjegyezni, hogy a 27 éves skót muzsikus először hegedülni tanult, de az EST (Esbjörn Svensson triója) hatására váltott.
Azóta számtalan elismerést és ösztöndíjat kapott, a Berklee-re is így jutott el, ahol Joanne Brackeen és Gárdonyi László is tanította. Innen datálódik barátsága Juhász Mártonnal, aki kezdettől fogva a trió dobosa, és teljes és szoros egységben tartoznak össze a bőgős Andrew Robb-bal. Az együttes sikereinek egyfajta fokmérője az is, hogy multiktól, piaci trendektől és divatoktól függetlenként jutottak el idáig. De míves játékuk azért annyira mai, amennyire ez a huszonévesekhez illik; közösségi finanszírozásban hozták össze az anyagi feltételeket ehhez a minden szempontból makulátlan, bátor, de nem melldöngető lemezhez.
A szöveges és vokális zenékről most ne essen szó, beszéljünk csak a hagyományos hangszerekkel felálló, a megszokott idiómában maradó jazzegyüttesekről. Ezek között Benzie-ék egészen magasan kiemelkednek. A szerzemények majdnem mind a névadót dicsérik, kettőt jegyez Robb, de már a trió egészét jellemzi a hosszabb szövegekbe összeálló dallam elsőbbsége, hiszen végül is ez lenne a zenei narráció alfája és ómegája. A sodró lendület történetszerűsége, a harmóniai gazdagság, képi világ, a zenei kereteknek a bőbeszédűség határáig elmerészkedő kitöltése – ezekből tevődik össze a trió meséjének misztériuma.
Szerzői kiadás, 2018
